Járt a hajón például ­Oddateee, Bleubird, az osztrák The Clonius, Cinnaman Hollandiából, a brit Marie Anne Hobbes, szétküldte a hajógyomrot a Virus Syndicate, nem beszélve most a Nosaj Thingről, mondjuk, meg a többi, valóban delikát zúzdát produkáló artistáról és csapatról, akik a korrektnél sokkal színvonalasabb produkciót raktak le a képzeletbeli asztalra mind. Kár, hogy vége a RYN-nek.

Az viszont üdvös, hogy a Foreign Beggars újra beveszi Budapestet. A program szerint tízkor indul az este, oda is ballagunk rendesen az A38-ra, néhány lézengőn és az ilyeténképpen egyelőre dologtalan pultosokon kívül azonban nem nagyon találunk senkit, ami megintcsak nem különösebben meglepő. A reményeink szerint a hajót megtöltő tömeg alkalmasint még csak készülődik és/vagy más feslett helyeken üti szét magát kicsit, mi is ezt az utat választjuk. A kijáratnál azért elmélázunk, mikor a táblát olvassuk: a hajó befogadóképessége 820 fő. A koncert Facebook-oldalán több mint ezren jelezték biztosra, hogy ott lesznek, a bizonytalankodók száma is úgy nyolcszáz körül, most akkor hogyan is lesz ez.

Tizenegy után persze kiderül, nagyjából hogyan is lesz ez. A warm up szekcióban épp Cadik pakolgatja a jobbnál jobb zenéket, MC Zeek pedig szavakkal is hergeli a lassan bemelegedő közönséget, jó kis összeszokott páros. Kellemes sokaság és egyértelműen pozitív hangulat, a Facebookon mindenkinek nagy a szája, élhető a tömeg, nem szorít nagyon, el és ki van ez találva. Számos ismerős arc a hasonló jellegű bulikról és széles mosolyok. Egyig elkortyolgatunk a mindenféle pultoknál, aztán végre színpadra lép a Foreign Beggars, a brit hiphop szcéna egyik legjobb büntetőosztaga. A büntetéshez mondjuk nem árt, ha a szöveget brutálisan hatásos grime-os, ­dubstepes alapokra küldi az ember, miként teszi azt Orifice Vulgatron és Metropolis, a csapat két MC-je. DJ Nonames a háttérben teszi, amit tennie kell.

Kezdetben régi (illetve hát nem vadonatúj) cuccokkal jönnek, amolyan bemelegítés ez, felkészülés a hangulatra úgymond. Aztán érkezik az elvárt zúzda, itt már akadnak új számok is, de a régi jól bevált közönségtomboltató opusokból sincs hiány. Vulgatron közvéleményt kutat előzékenyen, valahogy úgy, hogy oldschool motyót akartok, vagy legyen inkább megőrülés, motherfuckerek? A mother­fuckerek persze utóbbi opciót választják, és nem is döntenek rosszul.

A banda nyom teljesen saját számokat és közreműködéseket is, persze ez esetben a közreműködők nélkül, nyilván. De a legújabb lemezről is kapunk egy jó dózist. Meg freestyle-t, amiben ugyancsak jók mind. Negyvenpercnyi töménység után színház következik: eljátsszák, hogy akkor ennyi volt, helló, mehettek haza, amire mindenki kellő felháborodottsággal reagál, persze. Aztán odalövik a Contactot, amitől megintcsak őrület támad, meg némi légszomj. És minden megy tovább. A tavalyi koncerten akadt alkotói stagediving is, idén a közönségből hívnak fel pár embert, ugornának a többiek nyakába. És az ideológia! Hogy itt ma mindenki ugyanannak a családnak a tagja, a családtagok pedig bíznak egymásban, úgyhogy kapjátok el szépen a többieket. Megtörténik.

A Foreign Beggars-koncert: egyórás komoly fizikai munka úgy előadói, mint nézői-hallgatói részről. Egy barát szerint ugyan a tavalyi akciójuk kicsit hosszabb, mozgalmasabb, őrültebb: jobb volt, de azért most sincs ok panaszra, semmi. A srácok láthatóan élvezik, hogy a magyarok szeretik őket. A londoni mikrofonba köpködők személyé­ben tehát megint sikerült pár hívet szerezni Budapestnek, és így van ez jól, nagyon jól van ez így. Budapest hálás hely ugyanis: aki megmozgatja és akár kicsit is lenyűgözi, annak éktelen csápolással, ugrálással és rajongással adózik a város partiképes közönsége. Sapienti sat.