Nem mindig volt ennyire könnyű az élet. Egy időben rendszeresen beszélgettünk telefonon Breuer Jánossal, aki nagy türelemmel igazította helyre az akár hat hónapos tévedéseimet is, és mellé, ajándékként felidézett régi koncerteket, védte azokat, akiknek ragaszkodott szép emlékéhez.

Nem voltak rossz beszélgetések, nem jött az ember zavarba a másik tudásától, adataitól, emlékezőtehetségétől. Ő sem azért mondta, hogy zavarba hozzon, egyszerűen ennyivel tartozott az igazságnak, a régieknek.

A szó elszállt, elszállt az írás is, az emlék marad csak, reszelős hangja a vonal másik végéről, ahogy azt mondta: „pajtás”, és nem marad más, mint emlékeztetni magamat, magunkat: az, hogy már nem fog telefonálni, nem jelenti azt, hogy mostantól mindent szabad. Épp ellenkezőleg.