A retro az új menőség – legalábbis a kifejezetten érdektelennek alakuló nyári mozis felhozatal tekintetében biztosan, mert A függetlenség napja folytatása az, amire érdemes megvenni a legnagyobb adag popcornt. Roland Emmerich húsz évvel ezelőtti szuperprodukciójának folytatása ugyanis vizuálisan felzárkózott a kor igényeihez, bár alapvetően ugyanolyan egyszerű szórakoztatás, mintha csak a húsz évvel ezelőtti trendek alapján készült volna. Ez pedig telitalálat. A sok, egymást feleslegesen püfölő szuperhős helyett végre itt vannak megint az ocsmány kinézetű földönkívüliek, akik visszatérnek, hogy meglékeljék a bolygónkat és kiszippantsák a földmagot vagy micsoda. Lényegtelen.

Vesztükre, mert – Will Smith-t leszámítva – az első film hősei közül mindenki visszatér, hogy újfent megmentse az emberiséget. Persze Jeff Goldblum, Bill Pullman és a többi „vénember" mellett jön a következő generáció is, akik a kemény katonamunkát végzik. Élükön Liam Hemsworh-rel, akinek igazán jól áll a laza vagyok és borostásan megmentem a világot figura: az a fajta színész, aki pazar színvonalon tudja hozni a semmit. Kicsit olyan, mint Tom Cruise volt a Top Gunban – már a mosolya is halálos fegyver minden támadó szörny részére. A szereplők között nem szabad szó nélkül elmenni Maika Monroe mellett: ő a Pullman alakította volt elnök lánya és a hős barátnője, és ebben a nem kicsit klisés szerepkörben is tud igazán szemrevaló lenni.

Felesleges lenne fejtegetni, hogy szinte minden logikai szinten kikezdhető a forgatókönyv. Nem érteni, hogy miért nem végeznek velünk a gonosz űrlények másfél perc alatt a kezdet kezdetén, miközben ezt könnyedén megtehetnék. Nehéz elfogadni, hogy milyen elegáns-flegmán intézi Emmerich, ahogy megöl néhány százezer embert, ezzel tudattalanul egyfajta katasztrófafilm paródiát is nyújtva a nézőnek. A lényeg itt minden finomkodás nélkül a nagybetűs szórakoztatás, de olyan elementárisan buta szinten, hogy azt az ember jobb társaságokban halkan meri csak bevallani: ezt bizony élvezte. Nem is kicsit.