Cs. S. C., a lakótelepi fitnesz őse
Reggelente, szokásos hajnali futásáról hazatérve, gondterhelt arccal figyelte, ahogy a ház csenevész vagy túlsúlyos kölykei bölcsődébe, óvodába, iskolába igyekezvén esetlenül botladoznak, s ha felmondta a lift a szolgálatot – ami gyakorta megesett –, levegő után kapkodva miként lesik a második emeleti lépcsőfordulóban, mennyi van még hátra a hetedikig. Kénytelen volt megállapítani, hogy anyag van ugyan bennük, de kitartás semmi. Akárcsak szüleikben, akik söröztek, bagóztak, és még a pár méterre lévő Közértbe is kocsin jártak: Trabanton, Zaporozsecen, persze. Így született meg azon az estén az elhatározás: tornaórákat fog tartani ennek a satnya népségnek.
A földszinti babakocsi-tároló akkoriban már szomorú hely volt. A lakáshitelek mellé járó szocpoltámogatás felvétele után, a 80-as évek elejére érezhetően lankadt a nemzési kedv. A lakótelepi férfiemberek ereje akkoriban már a gmk-zásban, a közösen végzett lakásrombolásokban – a mérnök tapétázott, a tanár csapot bőrözött –, és a maszekolásban hasznosult, nem pedig a nagy gonddal kiválasztott paplan alatt. Jobban izgatta a férfit egy szovjet fúrógépkészlet, mint zsíros hajú felesége. S mert új gyermek nemigen született, babakocsi se kellett. Vagyis tárolni se igen volt már mit. Így vált az addig a kiszolgált heverők, maguk alá eresztő mosógépek, a szűk lakásokba be nem férő szarvasagancsok és a lopott kerékpárok otthonául szolgáló babakocsi-tároló Cservári edzőtermévé. Egy héttel később már kis réztábla hirdette az ajtaján: Cs. S. C.
Bordásfal, edzőpad, néhány medicinlabda, súlyzó és expander került bele, a plafonra gyűrű, a főfalra pedig ez a felirat: „Nagyobb gonddal ápold tested épségét is, hogy az méltó lakása legyen lelkednek (Széchenyi)”. A mester heti három alkalommal fogadta tőle erőt és kitartást remélő ifjú tanítványait, az óvodástól a kiskamaszig.
A tél a Kiscelli dombra vivő futások és az edzőtermi alapozó munka ideje volt, de a nyár a Rómain telt, a Vörös Csillag csónakházban, ahol kenun és kielbooton edzett a lakótelep csenevész új nemzedéke. Dacoltak nappal, széllel, esővel, megtanultak egymásra figyelni, csónakba be- és kiszállni, de borulni is, sőt küzdöttek a Mozart és a János vitéz hullámaival, hogy aztán télen ismét a társasház földszintjén folytatódjon a nyárra való felkészülés.
Cservári tisztességes ember volt. Az akkori idők mércéje szerint szent. Ma úgy neveznénk őt: balek. Azoknak a jelképes összegeknek, amelyeket tandíj címén szedett, a többszörösét költötte küldetésére: vidám kis sportklubjára. Többe volt az edzések végén kiosztott szőlőcukor, mint amit a díjakból kasszírozott, igazából tehát nem ez tette őt gazdaggá, hanem a sportba, a tisztességbe vetett hit.
Hogy különb emberek lettek-e ezek a srácok a vele töltött hónapoktól, évektől, nem tudom. De megtanulták szeretni és tisztelni a Dunát, egymást segíteni. És másként kevertek le egy pofont a náluk nagyobbaknak az iskolaudvaron, ügyesebben céloztak az erkélyről az utcán sétáló gyanútlanok fejére a fürdőszobai csapnál megtöltött skálakópos reklámszatyrokkal.
Felvételünkön egy edzőtermet látunk a budapesti József Attila lakótelepen 1980-ból. Nagyjából a Cs. S. C. megalakulásának idején.
