A másik vicc az, hogy ha van múzeum a világban, ahol semmi különös dolguk nincs a munkatársaknak, akkor az az Uffizi Firenzében. Így is, úgy is jönnek ezrével, még a délutáni sorban állóknak is legalább egy órát kell az árkádok alatt eltölteni, egymást figyelve, egymás beszélgetéseit kihallgatva, megtippelve, ki honnét jött, és miért pont most van itt.

Piero di Cosimo: Volto Santo

A legtöbb látogatónak fogalma sincs, hogy épp Piero di Cosimo-kiállítás is van, azért jött, amiért bármikor jönne, Leonardo cukorsüveg hegye az Angyali üdvözlet párás hátterében, Federigo da Montefeltro piros sapkája, Rogier van der Weyden, akinek láthatóan melege van ebben a klímában.

Ha neki melege van, akkor a mi Cosimónk száz-egynéhány év fázás után hazatalált. Ahhoz képest, hogy mennyire nincsenek rászorulva a firenzeiek, varázslatosan bőséges a kiállítás. Pedig a 83-as számú teremben kezdődik, mire ideérnek az emberek, lóg a belük, nyelvük, néhány szobányi kép után fordulnának vissza, csak az engesztelhetetlen teremőrök közlik, hogy nem, erre nem lehet tovább menni, tessék előre, megnézni a hihetetlen helyekről való festményeket.

Nem hogy Londonból jöttek, az mégis itt van a sarkon, de az egyik képet Honoluluból szerezték meg. És vannak hárman Budapestről is. Az egyik egy vázlat, rögtön az első teremben. A másik egy kis Filippino Lippi a Szent Jeromosok között, hogy mutassák, Piero di Cosimo mennyire eredeti, ha a kompozícióról van szó, és mégis mennyire korának gyermeke, kortársainak kortársa. Kis túlzással a teljes érett reneszánsz művészetét be lehetne mutatni általa, hiszen állandóan hatottak rá a többiek, az ifjabb Lippi, Raffaello, Leonardo.

Lefestette ugyanazt a Simonetta Vespuccit, akit Botticelli is állandóan festett, a finom arcú szőkét, de Piero di Cosimo elöl nyitott ruhában, nőként és nem istennőként. Miközben mindenki hatott rá, mégis a legelszántabban mondta a magáét, mint igazi őrült, aki csak a maga világában él. A külvilág kizárása olyan fokú volt, hogy igaz megszállottként csak kemény tojást evett, amit az enyv főzésére használt tűzön forralt. Nem aprózta el, megfőzött egyszerre ötvenet, úgyis elfogy.

A legfontosabb hozzájárulásunk a kiállításhoz egy olyan kép, amelyet talán észre sem vettek a Szépművészetibe járók, ha viszont észrevették, esetleg évekig vagy évtizedekig törhették a fejüket, hogy vajon mi ez. Mintha a keresztre feszített Jézus volna, de idősebbnek látszik. Díszes, aranyozott ruhát visel, hímzett cipőt, és nincs súlya a testének, a keze a keresztfára van szögezve, de a test egyenesen tartja magát. Nem ember, nincs tömege, lábát a kelyhen nyugtatja, a kereszt körül patkó formájú dísz.

Jézus? Vagy a vele egylényegű Atyaisten, aki nem vált emberré, de a szenvedést valamilyen módon ő is átélte? Tavaly Tátrai Vilmos magyarázta el az Artmagazinban, hogy ez a tudósoknak is fejtörést okozó kép a Volto Santo, a szobor, amelyet az a Nikodémus faragott ki, aki Arimathiai Józseffel együtt részt vett Krisztus sírba tételében. A szobor evezősök nélküli csónakon érkezett a tengeren, aztán kocsis nélküli szekéren ökrök húzták el Luccáig, ahol ma is látható.

Mi esetleg tényleg éveken át nézegettük, hogy mi van a képen, az olaszoknak meg magyarázni sem kell, Lucca ide nem egész nyolcvan kilométer, mindenki tudja, melyik a szobor, amelynek szent az arca, mert angyalok faragták. És most idejött a szobor képe. Nyilván nem ökrök vonták, és nem tudom, hányan vagyunk, magyarok, akik azért jöttünk, hogy megnézzük, amit úgyis láthatunk. De Piero di Cosimo most otthon van, övéi között. Várjuk, hogy hazajöjjön.

Piero Di Cosimo, Uffizi, Firenze. Nyitva: szeptember 27-ig