Volt annak idején egy külön polc a fejem fölött. Ott tartottam a lassú, meghitt együttlétekre való kazettákat. Naná, hogy ott volt köztük Joe Cocker is. És amikor elkezdte a When the Night Comes-t vagy a You Are So Beautiful-t, akkor kicsit mindig sajnáltam, hogy nem vagyok olyan, mint ő - hiszen ezerszer jobban megérdemelné azt a lányt, akinek épp akkor udvaroltam. Persze, reménytelenül.

Eric Gaillard / Reuters

Holott elsőre kicsit komikus volt. Ahogy kalimpált a kezével, ahogy az egész felsőtestével hátradőlt, mintha a föld alól hozná fel azokat a rekedt, kiélt hangokat. Mintha egy tüzéptelep pálinkát szerető biztonsági őre tévedt volna fel véletlenül a színpadra. Talán ha Bukowski valaha is fejébe veszi, hogy énekel, akkor minden bizonnyal így teszi.

Mert ha elkezdte az Unchain My Heart-ot, a Summer in the City-t vagy a Kim Basinger és a 9 és fél hét jóvoltából megaslágerré emelt You Can Leave Your Hat On-t, amit rongyosra játszottak a nyolcvanas évek végén, akkor hirtelen megszépült ő is. Daliás, a nőket és az életet mindenhonnan megismerő, igazi úr lett. Olyasvalaki, akinek el lehetett hinni, hogy vannak olyan helyzetek, amikor tényleg csak a kalap marad a nőkön. Hogy nem mítosz ez az egész.

Hogy ő maga a mítosz.

A hanggal együtt nagyon mélyről jött. Szegény munkásgyerek volt, lakatosként, gázszerelőként, benzinkutasként dolgozott. S Ray Charles volt a kedvence. Első együttesében, a Cavaliersben még Vance Arnold művésznéven próbálkozott, aztán 1968-ban felfedezte a Procol Harum együttes menedzsere. Részt vett a woodstocki fesztiválon, és a Beatles A Little Help from My Friends című dalának hétperces változatával hirtelen világszerte ismertté vált. Aztán jött egy hosszú időszak, amikor az itallal és a drogokkal birkózott. Nem győzték le. Végül 1983-ban tört a csúcsra ismét, mégpedig az Egy tiszt és egy úriember című film betétdalával (Up Where We Belong), amelyet Jennifer Warnesszal együtt adott elő. Ebben az évben Grammy-díjat is kapott. Ezután Ray Charles klasszikus, Unchain My Heart-jével aratott sikert. Végül 86-ban jött a 9 és fél hét. Rengeteget koncertezett, ott volt például a berlini fal ledöntését ünneplő hangversenyen is.

Nálunk utoljára 2011-ben lépett fel, máig sajnálom, hogy valamilyen bosszantó indok miatt nem lehettem ott. Talán majd máskor, hiszen jönni fog még, gondoltam magamban.

Aztán valahogy elfelejtettem, elég volt tudni, hogy ott vannak a polcon a sokasodó CD-k. És én is szereztem némi rutint az évek alatt.

Kineveltük egymást. Megbarátkoztunk. Kívülről fújtam a dalait. Reszelős hangja akkor már simogatott. És elhitette velem, hogy érdemes élni. Történjen akármi.