Claudio Abbado halálára
Szeptemberben lemondta az összes fellépését, akkor már lehetett tudni, hogy nagy baj van. Másodszorra a halál már nem fog könyörülni, szoktassuk magunkat a gondolathoz, Abbado nélkül fogunk élni. Ne legyünk hálátlanok, örüljünk, hogy Abbadóval is élhettünk, és hogy jött, amikor jönni tudott. Jött egészen fiatalon, kis, szakállas tehetségként, aki kikényszerített még egy próbát a szocialista nagyüzem Állami Hangversenyzenekartól, hogy vállalható legyen az esti koncert. Na, még egy hadonászó olasz, mondták az okosok, ami ma csak azért érdekes, mert aki csak az idős Abbadót látta, el sem tudja képzelni, hogy valaha hadonászott, annyira kevés, lágy mozdulattal vezényelt később.
Szerettük, mindig is szerettük, csak nem mindig tudtuk, hogy mennyire. Az első Magyarországra érkezett felvételeket hallgatva, a nyolcvanas évek hangversenyein még nem tudtuk, hogy őérte lelkesedünk, vagy az énekeseiért, kórusért, zenekarért. Kellett valaki, aki mindezt összetartja, de ha Nicolai Ghiaurov énekli a Verdi Requiemből az áriát, könnyen megfeledkezünk arról, aki előtte áll a karmesteri pálcával. Amúgy is: Abbado volt a Benjámin a nagy karmesterek között. Ugyanabból a vérből való, mint Toscanini, Furtwängler, Karajan, Böhm, Solti és a többi, nagy tisztelettel kimondott nevű frakkos hős, de olyan emberi, fiatal. A jövő. Nem diktátor: világoskék inges, kordnadrágos civil, nyakába vetett pulóverrel. Ez a karmesterség egyik szépsége: ötvenévesen az ember még mindig a jövőt jelenti.
Aztán a jövőből jelen lett, Karajan halála után a Berlini Filharmonikusok Abbadót választották vezető karmesternek, és ő egy olyan Mahler 5. szimfóniával vette át a zenekart, hogy mindannyian megnyugodtunk: a jelen a jövőt jelenti. Más világ, barátságosabb és halkabb, de ugyanaz a biztonság, elkötelezettség, végtelen horizont. Berlinben élethosszig szoktak addig maradni a vezető karmesterek, annál följebb nem vezet az út, miért volna most másképp?
Pedig másképpen lett. Abbado 1998-ban nem hosszabbította meg a szerződését, amely 2002-ben így lejárt. És közbejött a betegség, a leküzdött gyomorrák, rémüldöztünk, de mire igazán megijedhettünk volna, már visszatért, megtörten, soványan, megritkult hajjal. Attól kezdve, azt hiszem, mindannyian tudtuk, hogy ő most a világ első számú karmestere, a viszonyítási alap, akiről mesélni fogunk, hogy még láttuk, és akkor még máshogy viszonyultak a zenéhez. Ő maga alig változott, szerény maradt, halk, titokzatos, keveset beszélő és voltaképpen soha nem derült ki abból, amit mondott, hogy mitől olyan nagy muzsikus. Mert nagy muzsikus, mindannyian életünk Mahler 9. szimfóniájaként fogjuk emlegetni a zeneakadémiai hangversenyt. És hétköznapi muzsikus is, akinek nincs mindig és mindenben igaza, és aki nem tündököl feltétlenül minden tételben, amelyet eldirigál. A zene természetessége és öröme vált egyre inkább az üzenetté. Szakmai élete nyugvópontra jutott: zenei bölccsé vált.
Nem panaszkodhatunk. Láttuk a teljes pályát, a hadonászó ifjútól a derűs nyugalomig, Benjámintól bölcsességig. Csak ez semmit nem enyhít a szomorúságunkon.
