Eszenyi Enikő rendezőként ugyan mindent megtett, hogy semmit se értsünk, néhány dolog azért kiderül a Földrengés Londonban előadásából.

Az hamar megvilágosodik, hogy van benne három nő, akik testvérek. Anyjuk rég meghalt, apjuk utálja őket. Már az első lány születésekor rájött, hogy nem érzi apának magát, de csak meglett a másik kettő is. A rideg viszony ellenére mindhárom lányt megfertőzte az apa környezetvédő szenvedélye, illetve apokaliptikus pesszimizmusa. A nagyobbik lány ugyan környezetvédelmi miniszter, a legkisebb azonkívül, hogy alkoholista, drogos és szexmániás, a civilizáció ellen lázongó aktivista is. A középső lány, aki mellesleg tanárnő, éppen terhes, méghozzá előrehaladott állapotban, a csöppet sem szeretett apjától kér tanácsot, hogy megtartsa-e a gyereket, holott a választ előre tudhatná. Az apa ugyanis a környezetkárosítás szakembereként az emberiség hamarosan várható önpusztítására számít, ezért semmi jót sem ígérhet unokája számára.

Lukács Sándor az apa szerepében Kallos Bea / MTI

Ezt azonban az asszony nem mondja el a férjének. Csakhogy az maga is gyanakszik, ezért ő is elröpül a papához, hogy megtudja, miért járt ott a felesége. És azt még nem is említettem, hogy ekkor a jövendő gyermek már akkora, hogy az asszony csak önmagával együtt végezhetne vele. Nem emlékszem, hogy ennél nyakatekertebb módon kiagyalt drámai szituációval találkoztam volna. Közben a miniszter asszonyt egy nagy repülőtársaság feje csábítja egzisztenciával és szerelemmel, munka nélkül csellengő férjét pedig az élvezetekben telhetetlen húga vonzza magához részint az ágyban, részint egy ruházati áruházban, ahol egész személyiségét átszabatja. A történet a középső lány halálos ágyánál ér véget, aki beleugrott a folyóba, de csak ő halt meg, a gyerek megmenekült. Így az öngyilkosság célt tévesztett.

Nem állítom, hogy ebből a komplikált cselekményből nem lehetne értelmes előadást összehozni, racionális, célratörő, áttekinthető rendezéssel. Legalábbis az én ízlésem szerint. Eszenyi Enikő az ellenkező utat választotta. A zűrzavart még nagyobbal igyekezett elfedni. Anvar Gumarov kezdetben szikárnak látszó díszletében minden megmozdul, reális enteriőrök jelennek meg benne, és vetítenek rájuk minden mennyiségben és mindenfélét. A színészek meg olykor dalra fakadnak Sztevanovity Dusán szövegeivel. Ez legalább igazolható azzal az örök igazsággal, hogy zenével minden elmegy.
Különösen akkor, ha a felfordulás közepette néhány nagyszerű színészi alakítást is láthatunk. Lukács Sándornak kézre, szájra, testre áll a harapós vénember, kiegészítve a pesszimista tudós és zord apa kiállhatatlanságával. Járó Zsuzsa a felelősségtudattal áthatott közéleti embert hangsúlyozza, de nagyon jó akkor is, amikor kibújik belőle a nő, akár férjéért aggódó feleségként, akár a csábítás tárgyaként. Szilágyi Csenge az ellentéte: az öntudatos felelőtlenségnek ad látványos testi kifejeződést. Hajduk Károly céltalan értelmiségiként, Lengyel Tamás menedzserként nyújt hiteles karaktert. Középső lányként Bata Éva játékában az öngyilkosságra készülő asszony magába fordulását követhetjük végig.

Hogy volt-e végül földrengés Londonban, vagy csak emlegették, arra nem tudok visszaemlékezni. Az értelmetlen bolyongásra inkább.