Buli a romkocsmában - a Cirque du Soleil újra Budapesten
Galéria a budapesti előadásról, klikkeljen a képre!
Nem is igen mehetett el úgy az ember a Cirque du Soleil újabb budapesti előadás-sorozatának nyitó estéjére, hogy ne legyen valamiféle előítélete világhírű társulatról. Jómagam például valami igen grandiózus dologra számítottam, hogy folyton vissza kell majd fojtanom a lélegzetem, valaki tízpercenként ordítja majd sipítva: világszám, ide nézzenek, emberek! És akkor az a valaki a fogával kapja el a trapézt húszméteres magasságban, háló és kötél nélkül.
Hát ez nincs.
Illetve ha van világszám, akkor nem itt van, hanem a hihetetlen könnyedségben. A bohókás hozzáállásban. Mintha egy igen jó hangulatú gimnazista buli fajult volna hosszú-hosszú évek alatt cirkuszi előadássá. Egy olyan buli, ahol azért nem a sörivásban vagy a dülöngélésben jeleskedtek a részvevők, hanem ki-ki hozott magával valamilyen képességet. Például azt, hogy nincs benne csont. Vagy akár a kisujján is megcsinálja a fekvőtámaszt.
De a csodát itt nem efféle anyagból gyúrták. Nézem az erőművész-számokat, és olyan érzésem támad, hogy ezeket én magam is össze tudnám hozni, ha kicsit megerőltetném magam és leállnék a sós perec zabálásával. De nem. Mert épp ez a hihetetlen rutin a megtévesztő. Az, hogy kicsit messzebbről nézve magától értetődőnek számít az egész. Nem látszanak a kidagadt erek, az erőlködés, az izzadság halvány foltja sem. Eltünteti őket a csiricsáré világ, az izzó színek, az, hogy mindig történik valami a színpadon. Hiszen itt sosem csak egy szám fut, a kisegítők is játszanak, kicsi történeteket kerekítenek abból is, hogy a nyolcadik labdát kell odadobniuk a zsonglőrnek. És ezekből a kis történetekből épül fel Cirque du Soleil színháza. Egy kerek történet állandó szereplőkkel: Hoppmesterrel és Macskával, több színes statisztával, akik mégis felcserélhetetlen szerepeket kaptak.
És, persze, a zene. Az élő kísérőzene éppolyan jellegzetessége a montreáli társulatnak, mint a színes, bohókás világ. A René Dupéré és Benoit Jutras komponálta zenék pontosan idomulnak a számokhoz, és kiváló hangulatteremtő-hatással bírnak. Ha kell, áriakánt szárnyal, ha kell, lüktet, mint egy nagyváros szíve, máskor pedig bolondosan hömpölyög. És persze a zenekar is kap elég teret arra, hogy csak zenéljen, mintha nem is cirkuszban, nem is színházban, hanem világzenei koncerten lennénk. De még ez sem elég, azt is kitalálták, hogy időnként a zenészeket is bevonják a számokba.
René Dupéré zenei világát különösebben nem kell nekünk bemutatni, hiszen Geszti Péter és Oláh Ibolya már adaptálta hazai viszonyokra. Így lett az Alegriából Magyarország.
A Cirque du Soleil a Delirium után most egy újabb alap-előadást hozott el nekünk, majd két évnyi kihagyás után. Ráadásul a Saltimbanco az egyik legrégebben futó show, majdhogynem tíz millió ember látta a tizennégy évig futó sátras turné előadásait, és akkor erre tettek rá még egy lapáttal: teljesen átalakították, az arénák méretéhez és technikai adottságaihoz szabták. Elméletileg a felhőkarcolókról, a nagyvárosok színességéről és nyüzsgéséről, lakóinak életéről szólna, ám ez annyira nem jön át. Jók és rikítóak a jelmezek, időnként remek, időnként idegesítő a saját, sok másra hasonlító, de mégis halandzsa nyelv. Ám ettől akár egy multikultis romkocsma is lehetne a történet színhelye.
A másik csoda, hogy alig tudnánk kiemelkedő számról mesélni. Talán csak a Bohóc lóg ki felül, és a Flamencós pár alul. A Bohóc különféle hangokkal és pantomimmel, mindenféle kellék nélkül elképesztő hangulatot varázsol. Illetve egy kelléke mégis van: mi. A közönség soraiból választ partnert (csendben hálát adunk a manézs istenének, hogy nem az első sorokba kaptunk helyet), és képes azt egyenrangú szereplővé avatni. Az első részt záró szteppelős, flamencós pár viszont kifejezetten idegesítő, és nem is érti az ember, hogy mit keresnek itt. Méteres zsinórra kötött fagolyókat verdesnek a talajhoz különféle ritmusra, s nem lehet eldönteni, hogy ez most nehéz vagy veszélyes-e. Ezerszer is láthatjuk, hogy hányféle módon lehet felkúszni egy több méteres rúdra, hintázva ide-oda bukfencezni a levegőben, s bár ezekben végképp semmi új nincs, a körítés kipótolja az eredetiség hézagait. Lüktet, zsong, vibrál az egész színpad. Az ember pedig a tornaórára gondol, a megmászhatatlan kötélre és bordásfalra, a tornatanár üvöltő baritonjára, és csöndben biccent. Már nem remél. Néző marad mindörökre.
A Rippel testvérekhez szokott magyar szem némiképp elnézően szemléli az erőművész-párt, de igazán remek, hogy rögtön utána paródiát is láthatunk. A levegő viszont egyértelműen az övék: két hölgy szinkronúszást mutat be trapézon, elképesztő könnyedséggel, de mindenki más uralja a negyedik elemet.
Mindent egybevéve, a Cirque du Soleil tehát most is igazolta, hogy igen egységes, nagyon kitalált világtermék. Hangulata semmi más cirkuszéhoz nem hasonlítható, s még azt is elviseli, ha néha unja az ember. De legalább azt is színvonalasan, franciás eleganciával.
