Nóti-Nagy Attila író-producer és Babos Tamás rendező Budapest ostroma című kétrészes dokumentumfilmje hét évig szülte magát. Az ihletet Nóti-Nagy számára is Ungváry könyve jelentette. Felidézte benne nagyszülei visszaemlékezéseit. „…úgy éreztem, tartozom nekik, és mindenkinek, aki átélte ezt az egészet, azzal, hogy elkészítem a filmet. Így is az utolsó pillanatban sikerült elkapnunk azokat, akik tudtak még beszélni az ostromról” – nyilatkozta.

Ebből az is következik, hogy egy teljesen hagyományos dokumentumfilmet láthatunk. Túlélők, egykori katonák és gettólakók emlékeznek, két szakértő, Ungváry Krisztián és Szanvéber Norbert hadtörténész vázolja az események folyamát, narrátorhang vezet a történelmi háttérbe, közben sok, ritkán látható dokumentumfelvétel, és néhány helyzetet megidéző illusztráció. Kéretik ezért nem morogni, mert az alkotók a leghatékonyabb megoldást választották. És az egyetlen reálisat. Költségvetési nehézségektől függetlenül is.

Hetven éve történt, ma is szívszorító látvány László Attila

A filmet egy sokkoló rádöbbenés hozta létre, és képes ugyanezt kiváltani a nézőben: Úristen, itt tényleg háború volt! Egy „nagyszabású”, tömeggyilkos városostrom, amelyben csak két dolog volt kérdéses: hányan halnak meg és hogyan? A szüleink, nagyszüleink ezt tényleg végigélték, mondtak is róla ezt-azt, de felejteni akarva, minket meg nem érdekelt.

És most már hiába esik le a tantusz, hiába faggatóznánk, alig maradtak közöttünk. A film attól lesz szívszorongató, hogy kevés túlélő szólal meg benne. Mintha egy sötét, kékes pincében ülnének, és a idegeikbe égetett rettegés remegtetné ki belőlük a szavakat. Újra ott vannak a halálgettóban, újra önpusztító rohamra indulnak, újra megpróbálják a kitörést, újra zuhan rájuk az emelet.

Biztos sok mindent értettek abból, ami történik, de nem tudták, milyen a totális háború. Nem láthatták A halál ötven óráját, a Felszabadítást, a Csatornát. Nem gondolták, hogy a háború bejöhet a Városba, betelepedhet minden lakásba, háztetőre, és nincs benne semmi hősiesség, lovagiasság, kegyelem. Nézzük, hallgatjuk őket, a túlélés riadtságát, rázzuk le magunkról a repeszeket, az égő, szétroncsolt testeket, és nagyon várjuk, hogy vége legyen.

Hogy felszabadulhassunk a háború alól. Úgy megyünk ki inni a konyhába, mintha a pincékből jönnénk fel. Folyik a víz, ég a villany, le lehet menni sétálni. Hetven éve. Tanuljunk már meg végre örülni ennek a békének!