Búcsú a fekete-fehértől
A képen látható tévéknek vélhetően kutya bajuk sem volt. (No jó, egyiknek-másiknak talán igen. Azokra gondolok, amelyeket 30 forintért, az akkori havi tévé-előfizetési díj feléért hirdetett a felirat: Használt TV-vásár 40% engedmény 30 Ft-tól 2220 Ft-ig, július 24-től.) Egyetlen bűnük az lehetett, hogy addigra már évente követték egymást az újabb és újabb típusok, még akkor is, azok csupán az előzőek kissé módosított változatai voltak. Így 1980 októberében – jó hosszúra nyúlt ez a vásár –, amikor felvételünk készült, már ilyen minőségi cserékre is volt lehetőség, hiszen két hazai gyár (a piacvezető Orion és a valamivel később indult, a székesfehérvári Vadásztölténygyárból lett Videoton) is ontotta a korszerű, a korabeli szakzsargonnal élve „a tőkés relációban is exportképes” készülékeket. A televízió tehát lekerült a hiánycikkek nélküle is terjedelmes listájáról.
Hogy hol készülhetett a felvétel, nem tudjuk. A régi negatívhoz tartozó kísérő cetli az exponálás dátumán kívül mást nem árul el, de tudjuk, hogy a bővülő kínálat miatt az áruházak és a Keravillok is hirdettek már ilyen csereakciókat. A régi, de még üzemképes rádiókat, tévéket a vásárlás helyszínén átvették, és beszámították az értük kapott forintokat az új darab árába, megkímélve ezzel a vásárlót, hogy hirdetnie kelljen, bizományiba rohangálnia, esetleg lakásában kerülgetnie a régi készüléket. (Igaz, emlékeim szerint a leharcolt példányoknak azért mindig volt helyük. Ha nem a lakás másik szobájában, akkor valamelyik, éppen részletekkel bajlódó, túlköltekezni hajlamos barátnál, ifjú házas ismerősöknél, legvégső esetben pedig a nyaralóban. A „telken”, ahol akkoriban minden fölösleges holmi kikötött.)
A kis képernyős, fekete-fehér magyar világ lassan letűnt: jött helyébe a nagyobb látvány, a színes változat – húszezer forint körüli árakon –, már a teletext adásainak vételére is alkalmas készülékek sokasága, és ezzel a családok hatalmi viszonyait alapjaiban a helyére tevő távkapcsoló. Mert attól kezdve a családfő privilégiuma lett az esti tévézések alkalmával maga előtt tartani a sör, a hamutartó és a távkapcsoló szentháromságát, egyszersmind ezzel is jelezve, ki az úr a panelban. (Súlyos konfliktusok forrása is volt ez a kis doboz, olykor órákon át lehetett keresni, míg kiderült, hogy a gyerekek pakolták el a játékaik közé, de akadtak már rá a szennyesbe kerül koszos pizsama zsebében, sőt mélyhűtőben is.)
Bár régi szokása a magyarnak szidni a tévéműsort, volt mit néznie 1980-ban is a 2,7 millió hazai képernyőn, az akkor már napi két és fél órára (!) bővült műsoridőben. Mai ésszel nézve, még akkor is lehengerlő volt a kínálat, ha az aktuális tévéelnökök rendre arra panaszkodtak: nincs pénz a drága filmklasszikusok – köztük Chaplin-filmek – megvásárlására, ezért gyakran saját gyártású alkotások, szocialista filmek és ismétlések voltak láthatók a képernyőn. Így jelent meg a képernyőn az Önök kérték műsora.
Hétfőn ebben az évben még adásszünet volt – takarékossági okból vasárnaponként az MTV 2-n is –, de a gyakori rendkívüli adásnapoknak köszönhetően az ország tanult és érvelt. Össznépi és szakmai vita folyt arról, komolyzene vagy magyar nóta, dráma vagy kabaré, művészfilm vagy krimi kell-e inkább a népnek, A Hét, a Vers mindenkinek és a legkülönfélébb zenei, irodalmi, műveltségi, helytörténeti vetélkedők mellé.
Volt persze még valami, ami ezekben a hősi időkben hírértékű lett: a Videoton szovjet-magyar kooperációban készült legendás tévéje, a Color Star, amely évtizedekkel megelőzve korát, különleges fény-, hang- és szageffektusokat produkált, a képcső felrobbanása után pedig olykor lángra is kapott. Rosszabb esetben a lakás is.
