Botrányt kavart Berlinben „a jó osztrák"
Megtörtént az, ami Cannes-ban és Velencében megszokott ugyan, de Berlinben ritka, mint a fehér holló: a szakmai közönség kifütyült egy filmet. Ráadásul a „német filmet". Oskar Roehler rendező a hírhedt náci propagandafilm, az 1940-ben bemutatott, Veit Harlan rendezte Jud Süß elkészültének körülményeit rekonstruálja, elsősorban a főszereplő színész, Ferdinand Marian szemszögéből felépítve a fikciót.
A Roehler-féle Jud Süß - Film ohne Gewissen (Film lelkiismeret nélkül) című produkció heves vitákat kavart, ugyanis a rendező célja egyértelműen Marian rehabilitálása. „A jó osztrák", aki nem is akarta elvállalni a szerepet, de aztán csak azért tette meg mégis, mert hitt abban, hogy a mű születésében aktívan résztvevő Joseph Goebbels tényleg művészfilmet akar. A szüzsé szerint később, amikor szembesül a Jud Süß hatásával, összeomlik, alkoholista lesz és minden szembe jövő nőt magáévá tesz. Akár még Berlin bombázása alatt is egy ablakban... Goebbels pedig, hogy megregulázza a színészt, koncentrációs táborba küldi a feleségét: ez persze csak fokozza a művész szenvedését, pláne, hogy nem igazán elégíti ki új kedvese, a mindenki mással is szívesen ágyba bújó cseh szépség, Vlasta - akit Marozsán Erika alakít. Végül nem bírja tovább a csapásokat, és öngyilkos lesz.
A heves reakciók nem a film minőségének szóltak elsősorban - amúgy afféle közepes, hollywoodias, hatásvadász egyveleg -, hanem a történelmi tények elferdítésének. Minden bizonnyal a történészek sokáig fognak még beszélni Roehler fikciójáról. A Der Tagesspiegel kritikusa például kiemeli, hogy Marian felesége nem volt zsidó, mint ahogy a filmben állítják, hanem katolikus. Sőt, nem is koncentrációs táborban halt meg, mint ahogy azt a film mutatja. De például az sem csak szimpla esztétikai kérdés, hogy Moritz Bleibtreu kizárólag kedves, lenyűgöző és briliáns elmének állítja be a világ egyik leghírhedtebb tömeggyilkosát, Goebbelst. Az ember ráadásul attól is zavarba jöhet, hogy a mű arról mélyen hallgat: Ferdinand Marian még csaknem egy tucat filmet készített a Jud Süß után, egészen 1946-ban bekövetkezet, feltételezett öngyilkosságáig. Noha ezekre a tényekre a vetítést követő sajtótájékoztatón is rákérdeztek az újságírók, az alkotóktól csak kitérő válaszokat kaptak.
Teltházas volt a Berlináléra beválogatott egyetlen magyar film, a Hajdu Szabolcs rendezte Bibliothéque Pascal bemutatója. A szemlegyőztes művet nem a hivatalos versenybe, hanem a Forum szekcióba hívták meg, ahol korábban olyan nevek pályafutása kezdődött el, mint Jean-Luc Godard vagy Tarr Béla. A vetítés utáni közönségtalálkozón a jelenlévők leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy a rendező miért éppen a Kelet- és Nyugat-Európa közötti kontrasztról mesél.
Érdekes párhuzam, hogy hasonló kulturális különbözőségekről beszél a versenybe beválogatott bosnyák film, a korábban Arany Medvével jutalmazott Jasmila Zbanic Na putu (Úton) című drámája is. Pedig itt még csak útra sem kelnek: a film egy szarajevói szerelmespár drámája, melyben a férfi lassan vallási fanatikussá válik. A rendező azt vizsgálja, hogy vajon egy kapcsolat meddig bírja el, ha az egyik fél gyökeresen megváltozik. Talán érdekesebb lett volna persze, ha többet mond a muzulmán vallási fanatizmusról, melyet azonban csak érintőlegesen ábrázol; viszont ezen a szinten is képes volt megmutatni az áthidalhatatlan szakadékot a civilizáció és a fanatizmus között.
A verseny végefelé még egy film feliratkozott a díjra esélyesek közé - legalábbis a Screen International kritikus-zsűrije ponttáblázatában. Alekszej Popogrebszkij How I Ended This Summer című drámája fullasztó kamaradráma két férfiról, akik egy elhagyatott északi szigeten, egy kis meteorológiai állomáson mérik a radioaktivitás szintjét. A konfliktus: miközben az egyik halászik, a másik átvesz egy rádióüzenetet, mely szerint kollégája elvesztette a családját. A hírt azonban nem meri neki megmondani. A rendező olyan fullasztó atmoszférát teremtett művével a több mint két órás játékidőben, hogy a vetítőből a jelenlévők harmada idő előtt távozott.
