Rögtön a bejárat után ugyanis valami egészen nyomasztó légkörbe kerül a látogató: egy félhomályos előtérbe, ahol sokkol a falakra aggatott, vitrinekbe zsúfolt tányérok, plakátok, jelmezek, maszkok, rádiók, kakukkos- és zsebórák kaotikus egyvelegének látványa. A folytatás pedig még a kezdetnél is durvább. A kiállítótermekben egyetlen szabad négyzetcentiméter sincs, mindent beborítanak a sajátos gyűjtemény darabjai, amelyeket a giccs- vagy a retrótárgy kategóriába sorolt és bemutatásra érdemesnek talált tulajdonosuk, Túri Török Tibor.

Első blikkre pedig inkább azt mondanánk: ez itt bizony szemfényvesztés, a kiállítás valójában csak egy kacatgyűjtemény.

Mert mit is kezdhetünk például – a nyolcvanas évekbeli rendőregyenruha után, de még a preparált kosfej előtt helyet kapott – kis üveges italgyűjteménnyel? Nyilván van, akinek emlékébresztő a balatonboglári Ördögvér és Boszorkánytej apró üvegcséje, de hogy a decis Unicum vagy Johnnie Walker miért volna nosztalgikus, talány. A papírszázasok, ötszázasok sem értek még retróvá, s felszalad a szemöldök a fagylaltadagoló kanál, a régi villanyborotvák vagy épp egy szerszámokkal teli suszterasztal láttán is. Miért itt? Miért épp ezek? Kicsit később már magyarázatot sem keresünk, amikor – nyomban a töltényhüvelyeket felsorakoztató vitrinnél – egy vibrátorba botlunk, amelyet a felirat tanúsága szerint a „KGST-országok elvtársnői” számára készítettek Csehszlovákiában. Ekkor már erősen sejtjük, hogy a „múzeum” tulajdonosa a bolhapiacokon összevásárolt, kicsit is réginek tűnő tárgyak látványát próbálja meg retróként pénzzé tenni.

Átverve érezheti magát a 400 forintos belépőt megvásárló látogató – hacsak dühében nem áll neki még egyszer, alaposan szemrevételezni a kiállítást. Mert a sok kacat között, ha figyelmesen kutatunk, azért valódi érdekességekre is rábukkanhatunk. Míves, öntöttvas gallér- és nyakkendővasalót például aligha láthatunk mindennap, s a rézből készült permetezőkéz­ségeknél is lehet merengeni: a fröccsöntött korszak előtt még a célszerszámok is tudtak szépek lenni. S ha nem is egyedülálló, azért érdekes a múlt rendszerből átmentett gyufák gyűjteménye, amelyek reklámhordozóként adnak ízelítőt egy olyan korszakból, amikor hirdetésnek még elég volt annyi is, hogy „Fogyasszon trappista sajtot” vagy „ÁB utasbaleset-biztosítás.”

Hasonlóan ellentmondásos a kép a kiállítás másik részlegé­ben, ahol a giccsnek minősített tárgyak kaptak helyet. A bukósisaklámpától a műanyag gondoláig számos olyan holmit látni, amely ugyan kétségkívül ronda és gagyi, mégis messze áll attól, aminek láttán egy emberként kiáltana fel a közönség: Ez ám a giccs! Akad azért ellenpélda is, vannak jó ízléssel kiválasztott ízléstelenségek. Dicséretesen visszataszító például a fából készült cigarettatartó szamár, amely a hátsójából adagolja egyesével a szálakat. Hasonlóan kifogástalanul ocsmány a faliképpé összeálló sok ezer darabos puzzle, amely mások mellett Charlie Chaplinnel, Marilyn Monroe-val és Elvis Presley-vel idézi az Utolsó vacsorát. S alighanem dobogós helyezés jár annak a – műkagylókkal ékesített keretbe foglalt – képnek is, amely virágfüzérrel röpdöső, duci angyalkák körében ábrázol egy tóparti mezőn heverő ledér hölgyet.

Uhh, nyögünk fel másodszor is a kiállítás ajtajában. Távoztunkban. Megkönnyebbülve.