Jelenleg második nagylemezének anyagával turnézik az Egyesült Államokban, Jay Leno parolázott vele népszerű talkshow-jában, sőt egy különleges eseményen az elnöknek is énekelhetett egy dalt.

Imelda May

Imelda May, mondhatni, tényleg megdolgozott a reflektorfényért. Elég meghallgatni tőle a Kentish Town Waltzot: számos keservét beleírta az egykor végtelennek tűnő szűk esztendőkről. Hangi adottságaival persze sosem volt gond, tán vehemensebb természetével sem, de korábban rendre rossz időkben rossz helyeken kopogtatott. Aztán összetalálkozott a gitáros Darrel Highammel, aki a nyolcvanas évek óta aktív részvevője a brit rockabilly revivalnak, miközben session zenészként olyan muzsikusok mellett gyűjtögette a tapasztalati pontokat, mint Chrissie Hynde, Jeff Beck vagy Shakin’ Stevens. Imelda és Darrel tehát szóba elegyedtek, egymásba szerettek, összeházasodtak, összetrombitáltak néhány ismerőst, és nekiálltak dolgozni. Így született meg a Love Tattoo, mely nemcsak Írország egyik legkeresettebb korongja lett, de szépen szárnyalt a brit listákon is, és mégiscsak megerősítette az immár nyugdíjas korú rockabilly huszonegyedik századi létjogosultságát.

Persze Imelda May esetében szó sincs nosztalgikus felhangú időutazásról, opálos tekintetű múltba révedésről, át nem él(hetet)t korok utáni szentimentális vágyakozásról. Még ha maximálisan kiaknázza is az ötvenes évek teljes zenei és vizuális eszköztárát: a leopárd- és tigrismintás, testhez tapadó kiskosztümöt, a pomádés, lenyalt frizurát, a homlokközépen kackiásan pödrődő, szőke tincset, a vastagon kihúzott szemeket és a vörösre rúzsozott ajkakat. Meg hát a rocktörténelmen azóta többszörösen végiggyűrűző rock and roll kliséket, fordulatokat. Megspékelve azokat nagy adag rockabillyvel, blueszal és bluegrasszal. Mégis, miközben ámulunk, produkcióját egyáltalán nem érezzük porosnak vagy modorosnak. Sőt nagyon is maian lüktet.

Ehhez persze az is kellett, hogy a Universal engedje: Imelda a saját producere legyen. Állítólag nem volt sima csörte, de az eredményt hallva és az eladási adatokat nézve kétségkívül mindkét félnek megérte. A tavaly októberben megjelent folytatással (Mayhem) pedig megint sikerült rátenni a tűzre. Olyannyira, hogy az idei Grammy-díj-átadón Imelda egyik poszterhősével, Jeff Beckkel közösen tiszteleghetett Les Paul emléke előtt, a korongot pedig nemrég az Egyesült Államokban is piacra dobták, hozzá kapcsolódóan turnét szervezhetett, és – mint említettem – magának az elnöknek énekelhetett.

S hogy miben rejlik Imelda May titka? Mindenekelőtt abban, ahogy enyhén reszelősre whiskey-zett hangjával bánni képes. Főleg a temperamentumosabb számokban. Meg ahogy egyszerre idézi a bohókás bakfist és a dúvad dívát, tele bájjal, sztorival, kilométerrel. Meg abban, hogy mennyire kompakt a produkció, hogy mennyire remek a zenekar és közte, illetve a zenekaron belül az összhang. Ahogy mindenki annyit nyújt, annyit villant, amennyi tényleg a köz javát szolgálja. Nem utolsósorban pedig az a derű és optimizmus ragadja meg az embert, amely még a legmelankolikusabb bluesaiból is árad.