Nagyon bírom az olyan kiábrándult, keserű és cinikus irodalmi hőst, mint amilyet Bruck András a New Yorkba zárva című, átdolgozott kiadásban idén újra kiadott, vaskos regényében megteremtett. A kiábrándultság, keserűség és cinizmus ugyanis nem  csupán a regény elbeszélőjének, az András nevű magyar emigránsnak a sajátja, hanem elsősorban és főleg azé a világé, ahová főhősünk egész életében vágyott, de miután eljutott oda, arra kellett rájönnie: innen most már nincsen tovább. Ez volt az ­álmaid földje? Tessék, a tiéd, megkaptad. Ja, hogy nem tetszik? Sorry.

A regény hőse nem vallásos zsidó, aki New Yorkban egy zsidó negyedben lakik ortodoxok között, de olyan idegennek érzi magát köztük, mint egy gój. Habár hitetlen ember – nemhogy az örökkévalóban nem hisz, hanem lényegében semmiben és senkiben –, András zsidóságának a könyv egészét tekintve mégis döntő tétje van: a története a származása révén nyer bibliai súlyt és ószövetségi távlatot. Mintha Mózes kortársai között lennénk, akik a fogságból Kánaán földjére jutottak: András története révén valamiféle modern Kánaánban vagyunk, az ígéret amerikai földjén.

A kortárs magyar irodalom olvasói tudhatják: a magyarok amerikai emigrációja jobbára földolgozatlan téma. A századelő időszakét Oravecz Imre amerikás regényei dolgozták föl, míg az ezredvég telitalálata Bruck Andrásé. Példázatos könyvet írt: főhősét minden és mindenki taszítja New Yorkban, mégsem képes szabadulni. Viszolyog a harsány „amerikaiságtól”, de az emigránsok között sem találja a helyét; előre megfontolt szándékkal elcsábít egy nőt a férjétől, de esze ágában sincs megtartani; abból tartja el magát, hogy leveleket kézbesít, ő, aki soha nem üzenne senkinek; röhög mások korlátoltságán és butaságán, éppen ő, akivel nem lehet egy normális beszélgetést lefolytatni; idegenül érzi magát Amerikában (értsd: a világban), de mégsem tud elszakadni, mert ha megtenné, az életétől kellene megválnia. New York ebben a regényben is a világ metaforája. Rajta kívül a világegyetemben nem létezik semmi más, vagy ha igen, az embertelenül elviselhetetlen, New York viszont elviselhetetlen, mert embertelen. A stációk révén András végül a „mélybe” száll: sorsa egy pincelakás mélyére löki, ahová nem szűrődik be a fönti, mennyei világ fénye.

Megismerhetünk néhány jó embert is a regényben (mármint András mércéjével mérve a jót), de azok mind meghalnak a végére. Mondom, nagyon bírom az ilyen írót, mert az elbeszélője nem pózol, nem alakoskodik, nem játssza meg magát, s egyenesen a képünkbe vágja: szaralakok vagytok mindannyian, engem is beleértve. A világ tökéletlen, és az örökkévaló, ha van, félmunkát végzett. A teremtés minden embert emigránssá tett ezen a világon: az Isten kitette ősapánk szűrét a paradicsomból, és azóta mindannyian bolyongunk. A jók elpusztulnak, a rosszak virágoznak, a családok szétesnek, a nők elhagyatnak, a férfiak megcsalatnak: ember, nincs remény.

Kiváló regény, köszönet érte a kiadónak, hogy újra kiadta. Ja, s az Istennek, hogy volt szíves New Yorkot is megteremteni.

Bruck András: New Yorkba zárva
Scolar kiadó