„Grönlandi lakos” – az ember jobb esetben a hóviharban botorkáló felfedezőre, Roald Amundsenre asszociál, rosszabb esetben éhes jegesmedvékre. A norvég születésű, műveit dánul író Kim Leine szerint azonban Grönland csak messziről tűnik olyan különlegesnek.

Ott is van éjszakai élet, kábeltévé és személyi jövedelemadó, mint minden fejlett nyugati társadalomban. És az emberi élet poklai az északi fény hazájában is éppen olyan sötétek, mint a világon bárhol. Kim Leine Norvégia északi részén nőtt fel, egy kis faluban működő jehovista közösségben.

A kábítószer-függőségtől az írás menti meg a norvég–dán Kim Leinét Népszabadság

Így nem csupán földrajzilag, hanem szellemileg is teljes elszigeteltségben élt a világtól. Így volt ez tizenhat éves koráig, amikor egy reggel összepakolta a holmiját, és Koppenhágába szökött. A dán főváros pedig finoman szólva is másként festett, mint ahol Leine felnőtt. Mindenki sört ivott, hasist szívott, a parkokban pedig félmeztelen nők napoztak.

Miközben elmélyedt a szabadelvű Dánia megismerésében, elvégzett egy ápolótanfolyamot is. Mivel Koppenhágában nem kapott állást, ezért megpályázott egy szabad helyet Grönlandon. Addig nem is volt baj, amíg Nuukban, a fővárosban dolgozott, egy idő után azonban Kelet-Grönlandra helyezték, ahol egy háromszáz fős, kutatókból álló közösség orvosi ellátásáért volt felelős.

Egyre nehezebben viselte az éjszakákkal keveredő nappalokat, a teljes magányban eltöltött napokat és az iszonyatos hideget. Mivel rájött, hogy hamarosan teljesen belesüpped a depressziójába, elkezdte magát kezelni.

Ez azonban nagyon rossz ötletnek bizonyult. Miután az összes létező antidepresszánst, altatót és fájdalomcsillapítót kipróbálta, rákapott a morfiumra. Az intravénásan adagolt morfiumnál pedig nincsen erősebb kábítószer: tapasztalt heroinfüggők is azt mondják, hogy szinte lehetetlen abbahagyni.

Miután teljesen lenullázta Kelet-Grönland morfiumraktárait, Leinét kirúgták, és egy dán pszichiátriai intézetbe került. Néhány hónap múlva gyógyultnak nyilvánították, és visszatérhetett a szigetre. Ott azonban újra rátört a magány és a depresszió, gyakorlatilag a halál torkából hozták vissza második morfinista korszaka után. Természetesen megint kirúgták, úgyhogy hazaköltözött az anyjához Norvégiába, és megírta önéletrajzi regényét, a Kalakot.

A nemrég Budapesten járt szerző az irodalomról úgy beszél, mint egyetlen normális kapcsolatáról a külvilággal. Gyerekként Dumas, később Tolsztoj, Zola, Maupassant világába menekült a bánat és az őrület elől. Még Grönlandon kezdett el írni, de néhány saját történet után rájött, hogy a sztorik felépítésében még fejlődnie kell. Úgyhogy fogta Truman Capote fő művét, a Hidegvérrel-t, és kézzel lemásolta. A munka egy egész grönlandi télen át tartott.

Az Északi Irodalmi Tanács díját azonban nem a Kalakért, hanem a Magyarországon – Soós Anita kiváló fordításában – most megjelent regényért, A Végtelen-fjord prófétáiért kapta. A mű főszereplője Morten Falck Pedersen, aki Leinéhez hasonlóan Koppenhágából kerül Grönlandra. Bár a könyv kapcsán a kritika a XVIII. századi északi társadalmak működésének leírását szokta kiemelni, ennél sokkal érdekesebbek Leine jellemábrázolásai.

Még a mellékszereplők is remekül megírt karakterek, akiknek Leine egész életét és sorsát egyetlen mondatban képes összesűríteni. Ott van például a bajszos koppenhágai mutatványos, Karl Johann von Eckenberg, akinek „mellkasán, gyomrán, csípőjén és lábán egyensúlyozva eljátsszák Brentner egyik menüettjét, miközben az erőművész szomorú barna szemével az eget bámulja, s talán gyermekkora, megboldogult anyja vagy fiatalkori szerelme jár a fejében.”

A kérdésre, hogy nem fél-e a függőség visszatérésétől, az ötvenkét éves Leine elmosolyodik, és megrázza a fejét. Az írásban talált valamit, amiért érdemes élni. Valamit, amivel be lehet tölteni az ürességet.