Berlinale: A valóság feldönti a kamerát
Míg a mustra elején úgy tűnt, hogy minden tökéletesen sikerült, eltekintve attól a mellékesnek mégsem mondható ténytől, hogy az értékes művek elmaradtak, most, túl a rendezvény kétharmadán, végre kiderült, hogy a huszonegyedik században még létező fogalom a mozgóképművészet.
Magyarán, végre megjöttek a jó filmek. A meglepő gyöngyszemek ráadásul kivétel nélkül politikai kontextussal nem terhelt emberi sorsokat és drámákat mutatnak be – tehát kijelenthető, hogy lassan kezdünk ismét „visszatérni az alapokhoz”. A meglepetéslista legtetején egy chilei alkotás áll, a Sebastian Lelio rendezte Gloria, mely egy az ötvenes évei végén járó elvált asszony portréja. Az idősödő asszony karaktere olyan „virgonc”, mintha csak egy tinilány volna (nem csodálkoznánk, ha a főszereplő Paulina Garciát is elismernék). Fiatalnak érzi magát, „vegyülni” akar, szerelemre vágyakozik. Estéit azzal tölti, hogy szingliklubokba jár: itt ismerkedik meg egy nap Rodolfóval, akivel hamarosan szerelmi és heves szexuális viszonyba keveredik. A férfi azonban nem teljesen őszinte, így élete egyik legfájdalmasabb lelki sérülését kell feldolgoznia. Precízen és ízléssel megírt film ez, mely tulajdonképpen egyetlen karakterre, Gloriára fókuszál, mindent kizárólag az ő szemszögéből látunk. Nem esik át klasszikus karakterfejlődésen, mint azt, mondjuk, az angolszász országokból kikerült művekben megszokhattuk, hanem összeomlik, és talpra áll.
Miközben egy viszonylag konzervatív művet látunk, Lelio szép csendben szinte a filmkészítés összes íratlan szabályát megszegi. Egyéni dramaturgiát alkalmaz, a kamerát dokumentarista stílusban kezeli, sőt mintha egyfajta kandi módra rögzítene intim jeleneteket. Méghozzá a lehető legnaturalistább módon, mindent megmutat, nincsenek kitakarások, így olyat is lát a néző, amit nem szokás egy decens drámában ábrázolni – például idős emberek nemi szerveit –, de mégis: minden egyes képkocka helyén való.
Érdekes ellentét, hogy a versenyprogram két további húzófilmje Kelet-Európából érkezett a Berlinaléra. Igaz, az előzmények ismeretében ez nem túl meglepő fejlemény, mivel a bosnyák Danis Tanovic az Oscar-díjjal elismert Senkiföldjével tulajdonképpen már beírta magát a filmtörténetbe. A direktor egy kis francia és amerikai kitérő után visszatért a hazájába, és milyen jól tette: An Episode in the Life of an Iron Picker című mozijában igen érzékeny pontra mutat rá. A vasgyűjtésből élő férfi és családja története annyiban kapcsolódik is a Gloriához, hogy ez sem klasszikusan megírt dráma, hanem már-már áldokumentarista módon elmesélt életkép. Ha a film cselekményét ismertetnénk, akkor joggal mondhatná bárki, hogy nincs itt szó semmi különösről (ezért nem is tesszük meg): a szegények, a társadalom legalsó lépcsőfokán élők mindenhol nehézségekkel küszködnek, pláne, ha tényleg egy isten háta mögötti faluban tengődnek.
Pont ebben rejlik a rendező zsenialitása: úgy képes megmutatni a válságot és a mindennapok traumáit, hogy nem írt alájuk egy görög tragédiát, egy pillanatig sem alkalmaz hatásvadász eszközöket. Viszont olyan arcokat (nem színészekét) talált, akiknek egy-egy pillantásában benne van egy életnyi stressz. Méghozzá olyan kompozíciókban, pillanatokban tudta a filmes „elkapni” őket, hogy a néző intim közelségbe kerül ezekkel az érzésekkel és fájdalmakkal. Tanovic és stábja minden bizonnyal „együtt élt” a szereplőivel, még akkor is, ha pontosan látni, hogy a jeleneteket megírták, beállították és megrendezték. Persze egy kikacsintást csak beletett a bosnyák direktor: egy ízben a hősei egyenesen nekimennek a kamerának.
Az Arany Medvéért bejelentkező legfőbb esélyes mégis Romániából, a régió mozgóképes nagyhatalmából (művészi és nem ipari értelemben persze) érkezik: Calin Peter Netzer Child’s Pose című filmje magán hordozza az utóbbi tíz évben csak új hullámként emlegetett művek sajátos jegyeit: a dokumentarista kameramozgást, a kőkemény és pergő dialógusokat elképesztő színészi alakításokkal megtámogatva és nem utolsósorban a ma társadalmának problémáit. És hát, sokszor és sokan elmondták már ezt, de nem lehet elégszer: ezeket a román filmeket akár Magyarországon is le lehetett volna forgatni, de a mi művészeinket az utóbbi húsz évben nem érdekelte a realitás. Netzer mozija két igen alapvető jelenséget feszeget két családi tragédia keretein belül. Az egyik família a tizennégy éves gyermekét gyászolja, akit halálra gázoltak az autópályán – a másik szál pedig a gépkocsit vezető férfi harca a lelkiismeretével, de még inkább a rajta uralkodó anyjával, aki mindenbe beleszól; igaz, el is intéz mindent. Jelesül azt is, hogy ne ítéljék el a fiát gyilkosságáért. A szálak persze folyamatosan összekapcsolódnak, az egyéni traumák kollektívvá válnak, így végül az utóbbi évek egyik legszívhezszólóbb drámáját kapjuk arról, hogyan is lehet túllépni a még leküzdhetetlennek tűnő problémákon is. Mindezt ráadásul úgy, hogy a giccs leghalványabb gyanúja sem lengi körül a művet.
