Azt azért nem merném állítani, hogy egy norvég kisváros faipari technikumának ötvenéves érettségi találkozóján több élet van, mint amennyi megmutatkozott a The Voice című tehetségkutató első élő show-jában, ellenben a műsor nyitó szakaszában kétszer is higgadtan átkapcsoltam a Barátok köztre, pláne, mert egybehangzó sajtóinformációk szerint Berényi András (R. Kárpáti Péter) alkalmilag meghalni készült, vagy valami ilyesmi.

Mármost ha úgy indul a show, ahogyan egy show-nak indulnia kell, tehát ajtó berúg, publikum tombol, dráma a négyzeten, akkor valószínűleg a rendes Berényi nélkülem esik le valami tetőről, s magam is ott pogózom a gyermekeimmel a nappali közepén, ehhez képest a TV2 fullköltséges gigaprojektjének partra érésekor konkrétan nem történt semmi: a hetvenes évek álrevüinek hangulatában Szabó Kimmel Tamás, a műsorvezetőbe ojtott színművész elénekelt nekünk szépen (szépen) egy álmosat, úgy is, mint Feeling Good, majd minden húha nélkül elénk toltak jobb-rosszabb énekeseket, valamint klasszikus paneleket.

Azokat a paneleket, amelyeket már unásig ismerünk; ha máshonnan nem, a 2004-től futó X-Factorból, esetleg – ha így jobban tetszik – a Magyarországon 2010 óta taroló X-Faktorból.

Na ja, az összehasonlítás elkerülhetetlen, tudniillik e speciális műfaj alapja a citált produkció, amelyben – továbbfejlesztve az addigi tehetségkutatókat – nem csupán zsűrizés van, hanem az ítész, ugye, kvázi menedzserként és konkrét döntéshozóként is föllép.

Jó, az Egyesült Államokban 2011-ben elindított The Voice-ban (azóta Albániától Kolumbiáig átvették) csöppet kutyultak a szabályokon, de a sémákat tekintve ugyanúgy választás van meg produkció előtti kisfilm meg délután fölvett sztárperformansz, sőt, még a lejövő versenyzők is rendezői balra, kamerának biccentgetve hagyják el a színpadot. Minek ebből kis hazánkba még egy? De ha már még egy, akkor jól oda kéne tenni, hogy tapadjunk a készülékre, s ne azon sóhajtozzunk: ez már megint mi, az már meg megint ki.

Rendben, a pénteki show-nak voltak értékelhető elemei: például a zenét élőben kaptuk, miközben kétségkívül akadtak olyan előadók, akiknél az emberben nem vetődött fel, hogy na, most kimegyek a konyhába sörért.

Szécsi Böbe és Szécsi Saci, az ikerpár hangilag/stílusilag szépreményű karakter, aztán ott van még, mondjuk, Berkes Olivér, Schwartz Dávid és a két éve az X-ből kihullott Nádor Dávid: nagyobb rendezvényeken mindhármat simán föl lehet kérni a Last Christmasen túli világ bonyolultabb dalainak eléneklésére. S bár eksztatikus állapotot egyikük sem idézett elő, az már az unalmasan vágott-szerkesztett őszi felvezetésből is kitetszett, hogy nem e műsorban lelik meg az új (Michael Jacksont és Madonnát) Oláh Gergőt és Antal Timit.

De ha még így is lenne, sok esélyük akkor se lenne, mivel a magyarországi The Voice legföljebb külsőségeit illetően jeleníti meg a show-k elemeit: az adás lassú, vontatott, kiszámítható; a műsorvezető látható igyekezete ellenére sem sugároz afféle partiarc-fílinget, ráadásul olyan izgalmas kérdésekbe bocsátkozik, mint hogy biztos hiányzik az Argentínában élő édesanyád és az összes testvéred, akiket régen nem láttál (nem, érkezhetett volna a válasz, karácsonykor örömrecskázást rendezek, amiért távol vannak); a mesterek pedig csupán a büfészínészettel hasonlatos kamera-meghatódásig jutnak.

Molnár Ferenc Caramel továbbra is azon tűnődik, megérintik-e a szívét; Malek Andrea nyugodt profizmussal mond semmit; Mező Mihály próbálkozik ugyan a valamit mondással, ám csak a nehezen értelmezhető „pozitív világvége” kontextusáig jutott el Böbe dala kapcsán; mélyen tisztelt Somló Tamás pedig megfáradt hawaii mixernek öltöztetve kísérelget meg reflektálgatni, de néhány szó után inkább legyint és gyorsan visszaalszik. Hogy lesz így erős keresztpromóció, életet adó bulvárcímlap?

Show-ilag mindössze Gyöngyösi Tamás előadásában volt erő: nevezett a Love Actually című, méltán népszerű filmben látott-hallott Christmas is All Aroundot (a Love is All Around finom átirata) énekelte el táncoló jó nők körében, színpadra varázsolva a Bill Nighy által megformált öreg, exheroinista popsztárt. Naná: kiesett, de búcsúzóul legalább a mikrofonba kiáltotta, hogy „kurva jók voltak a lányok”, majd a backstage-ben nyilván... Most majdnem azt írtam, hogy nyilván felszívott egy csíkot, de ilyet nem lehet leírni.

Olyat viszont igen, hogy a honosított The Voice-ból csupán két dolog hiányzik: az ötlet és a munka. Viszont a második show figyelemmel kísérését nagyban elősegíti, hogy a rendes Berényi zuhanása – esése – csak jövőre folytatódik.