Sokan vannak, ahhoz képest, hogy az Academyt általában kamarazenekarnak fordították, St. Martin in the Fields, vezényel Neville Marriner, mondták be mindennap a rádióban. Aztán már nem állt folyton rendelkezésre Neville­ Marriner, karmester nélkül kezdtek dolgozni, Iona Brown hangversenymester irányításával, utóbb jött Murray Perahia, most meg van Joshua Bell. De azt nem lehetett tudni (már annak, aki előre nem tájékozódott), hogy Bell nem pálcával a kézben jött, hanem beült hangversenymesternek.

Kicsit megkülönbözteti őt a többiektől, hogy zongoraszéken ül, nagyon megkülönbözteti, hogy háromnegyed része a zenekarral szemben van, mint Rolla Jánosnak, amikor a Bartók Zenét irányította. Olyan, mintha a zene oltárán áldozná fel a sztárságot, a személyiséget, a magamutatást.

De csak olyan. Voltaképpen nehéz rájönni, hogy a nagy hókuszpókusznak mi az értelme. Bell megszállott koncertmesterré minősítette magát, röpköd a haj a fején, a vonója idemutat, odalibben, és közben még hegedül is, ki is szól a hangja a csapatból, de ami az Egmont-nyitányt illeti: igazán nem nagy szám. A zenekar, ha nem is inog, de finoman kileng, egyáltalán nem kelti azt a benyomást, hogy karmesterre nekik egyáltalán nincs szükségük, a fúvósok nagyon elválnak a vonósoktól, a zenéből pedig minden hiányzik, ami izgalmassá teszi, a megtorpanások, erőgyűjtések, váltások, maga a zenei dráma. Csupán a lendület marad meg a zseniáliskodás, hogy hihetetlen, mit tud ez a fiú, hegedül és vezényel, ha volna harmadik keze, azzal meg nyilván tányérokat dobálna a levegőbe.

A Brahms Hegedűverseny azért nehezebb, mert azt tényleg nem lehet ezen az alapon, a hegedűszóló eleve teljes embert kíván, félállásban elég reménytelennek tűnik az időközbeni elvezénylés is. Akkor is, ha besegít a koncertmester, ütemez a fúvósoknak. Joshua Bell tevékenysége egyre kevésbé tűnik vezénylésnek, inkább olyan popkoncerti fejrázásnak, sokszor éppen csak utoléri a zenekart, de irányítani már végképp nehezen tudja őket – ami egyébként meg is látszik az egészen. Elmarad a nagy egymásra találás, vagy az a varázslat, hogy a zenekari szövetből emelkedik most ki a szóló, hogy valóban egy kéz, egy fej, egy gondolat irányítja az előadást.

Furcsa, de maga a hegedülés sem meggyőző, van egy kis hangszergyilkosság az egészben, kesereg a híres hangszer (hiszen tényleg híres, csodásan kalandos élete volt, kétszer is ellopták az előző tulajdonosától, Bronislaw Hubermantól), nyíg a vonó. Egyetlen pillanatra sikerült csak felismernem a lehetőséget, a gyökeresen új elképzelést, még az első tételben Bell egyszer a brácsák felé mozdult, és azok hirtelen, varázsosan meleg tónussal felerősödtek, mintha valami veterán vonósnégyest hallanánk, ahol a vonó állásából is megértik egymást a tagok. Ehhez képest túl hosszú időn át lehetett azt érezni, hogy bolondítják az embert ezzel a karmesteri firgés-forgással, tripla Axelekkel.

A második részben elhangzó Ötödik szimfónia elsősorban a lendületétől, tempójától, felfokozottságától okozott nagyobb élményt. Szokatlan hibák persze maradtak, olyanok, amelyeket egy karmesterrel könnyedén ki lehetett volna küszöbölni, a piccolo például ottfelejtette magát még a negyedik tétel végén is, és talán még most is fújja, de a végeredményt tekintve mégis érvényes volt az interpretáció, sőt, éppen azt a szeletét hangsúlyozta a darabnak, amelyet az emberek szeretni szoktak, vagy leginkább beethovenesnek tartanak, mennydörgés, villámlás, diadal. Kamaszként az ember erre a Beethovenre vágyott, felnőttként ettől csömörlött meg, nehéz mindenkinek a kedvére tenni.