Stano csupán az egyik a számos elképesztő figurából, akit a tizenegyedik alkalommal megrendezett Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon ismerhetett meg a közönség. A Bársonyos terroristák című filmben három rendező, Ivan Ostrochovsky, Pavol Pekarčík és Kerekes Péter eredt a csehszlovák kommunizmus ellen radikális eszközökkel harcolók nyomába. Stano, Vladimir és Fero a hetvenes-nyolcvanas években terveztek merényleteket a rezsim ellen, általában teljesen sikertelenül. A robbanószerkezetek iránt gyermekkora óta érdeklődő Stano a május elseje alkalmából felállított ünnepi emelvényt akarta a levegőbe repíteni, de sajnos túl részeg volt, az éjjeliőrök pedig kiszúrták, hogy valaki egy csomag dinamittal a kezében dülöngél az emelvény körül. Fero egy jugoszláviai nyaralás során próbált a CIA-val szövetkezni, míg Vladimir aktív évei során tizenhat kommunista hirdetőtáblát robbantott fel az éj leple alatt.

A Bársonyos terroristák sikerének kulcsa valószínűleg az, hogy az egyébként komoly történelmi témát humorral és öniróniával közelíti meg. Meglepő módon a humor volt az egyik legerősebb pontja a Mehran Tamadon munkájának is. Az egyszerű, ám frappáns Iráni címet viselő film a Párizsban élő rendező és három perzsa mullah, azaz iszlám vallástudós vitáját mutatja be. A nem ritkán saját életével játszó Tamadon négy évig kutatott három olyan teológus után, aki hajlandó vele eltölteni két napot egy Teherán melletti víkendházban, és a demokráciáról, szekularizmusról, sariáról beszélgetni.

Az eredmény egy rendkívül izgalmas és szórakoztató film lett, amely bemutatja a nyugati liberális értékrend teljes tanácstalanságát az iráni vezetéssel szemben, amelyről azonnal lepereg az összes kritika. A mullák szerint a diktatúrát nem ők képviselik, hanem Tamadon, aki mindenáron rájuk próbálja erőltetni a nyugati gondolkodást és értékrendet, míg Tamadon azzal érvel, hogy az iráni embereket soha senki nem kérdezi meg, hogy ők mit gondolnak az életük minden területét meghatározó elvekről. Eközben azonban sem a rendező, sem a mullák nem üvöltöznek az igazságról, hanem érvekkel próbálják győzködni egymást.

Az iráni diktatúra fontos szerepet játszik Arash T. Riahi filmjében is, az Everyday Rebellionban (Mindennapi Forradalmak) is. Riahi azonban kevésbé türelmes az elnyomó rendszerekkel és módszereikkel, amikkel örökre tönkreteszik az emberi életeket. A film egyik csúcspontja egy teheráni férfi vallomása a hágai bíróságon. Komeini ajatollah hatalomra jutása után börtönözték be, majd valakitől azt a tanácsot kapta, hogyha a családját biztonságban akarja tudni, akkor mindenre mondjon igent. Ő pedig így tett akkor is, amikor az egyik börtönőr megkérdezte tőle, hogy hajlandó lenne-e embert is ölni a forradalomért. A feleségéért és gyerekeiért aggódó férfi igent mondott, egy órával később pedig már puskával a kezében állt, a többi fogollyal együtt azt a feladatot kapta, hogy lőjön agyon egy ellenállót. Harminc éve minden éjjel azzal álmodik, hogy megölt egy ártatlan embert, amikor pedig belenéz a tükörbe, nem önmagát látja, hanem egy gyilkost.

Egy gyilkosság pedig sokszor nem csak az áldozatot, de a gyilkost is elpusztítja. Ez derült ki a Verzió talán legjobban várt filmjéből, a László Sára és Gerő Marcell által készített Káin gyermekeiből is. A film Monory Mész András kultdoksija, a Bebukottak folytatása. Bár a folytatás nem a legpontosabb megfogalmazás. A Káin gyermekei önmagában is megálló alkotás, melyben a Bebukottakban feltűnő, gyilkosságért elítélt szereplő közül jelenik meg három, az eredeti film után majdnem harminc évvel.

A két film stílusa teljesen eltérő, a Káin gyermekei a téma ellenére kifejezetten lírai hangulatú néhol, azonban ez egy pillanatra sem jelenti azt, hogy hatásvadász lenne. Egyszerű, sallangmentes eszközökkel mutatja be, hogyan megy tönkre korunk Magyarországán három emberi élet, és milyen ördögi körbe kerülnek a főszereplők egy tragikus fiatalkori hiba miatt. László Sára és Gerő Marcell alkotása az utóbbi évek egyik legjobb magyar dokumentumfilmje, amely után a néző a téma ellenére sem úgy áll fel a moziszékből, mintha összeverték volna.

A film ugyanis nem mond véleményt, nem ítélkezik, csupán megmutat valamit – azt viszont olyan őszinteséggel és erős képekkel teszi, amely többet ér bármilyen zajos műdrámánál és politikai állásfoglalásnál.