Kőbányán, a Martinovics téri Tűzoltómúzeumban egy 1903-as, kézihajtású szivattyúkocsival kezdődött a múzeuméji mulatság délután. Egy nagy fémkádból vagy két köbméter vizet locsoltak szét a kölykök az udvaron a kék-fehér csíkos egyenruhába, s fekete bőrsisakba öltözött tűzoltó hagyományőrzők víg pumpálása mellett. A jókedv már odáig hágott, hogy az inkognitóban fényképezgető tudósító bácsit is célba vették, de szerencsére épp kifogyott a vízkészlet. Így aztán száraz bőrrel csatlakozhattunk az éppen kezdődő tárlatvezetéshez, elvegyülve harminc-negyven érdeklődő közt. Tulajdonképpen az aquincumi víziorgona rekonstrukcióját szerettük volna hallani, hogyan szól. Ehhez azonban estig kellett volna várni.

Nem orgonabúgás volt

De nem vártunk, megkértük a tűzoltózenekar egyik tagját, mutassa meg, ha ez lehetséges. Készségesen segített. Az orgona két oldalán a köpülőhöz hasonlatos vízpumpák segítségével fújta a szerkezet a leget a sípokhoz. Kinyitottuk az orgona szekrényét is, melyben egy pálinkafőzéshez használatos, kisüstszerű edényzet lapult, megfelelő csőkivezetésekkel. No de a hang, amit annyira vártunk, hogy megszólaljon a múltnak távolából: az bizony nem orgonabúgás volt, inkább csak pásztorsíp. Ha már eljöttünk Kőbányára, bejártuk a múzeumot, s meghökkentőbbnél meghökkentőbb szerkezetekkel ismerkedtünk meg: az ókorban használt sypho nevű bőrtomlőtől (biztosan ebből jön a szifon szó), a gerundiumnak csúfolt debreceni tűzoltó bunkósbotig, de a legjobban a Mártony-féle, méteres ormányú légzőkészülék tetszett, amely egészen olyan volt, mint egy Snoopy álarc. Aki tovább is maradt, egyéb érdekességeket is láthatott, például sisakokat próbálhatott, vagy megtudhatta, szólhat-e szebben is a víziorgona. De mi ekkor már a Bélyegmúzeumba távoztunk rézmetszetet nyomni.

Amíg tehetik

Minden évben elhozzuk a srácokat, imádják - mondja Péter, harmincas mérnök a Magyar Természettudományi Múzeum Lovardájában. - Már amióta érdemes - teszi hozzá, hiszen, mint kiderül, a csemeték hat, illetve nyolcévesek. És már amíg tehetik - fűzi hozzá a tudósító, hiszen a Ludovika téri múzeumot elköltöztetné, sőt nagyon úgy fest: el is költözteti a kormányzat. Péter lakonikusan az “agyhalál” kifejezéssel és egy legyintéssel kommentálja a kiegészítésemet. Nem érti, a legfelsőbb szintű indoklás ellenére sem, hogy mi szükség van az egyik legjobb magyar múzeum kiakolbolítására, ráadásul, mint az intézményvezetőtől korábban olvasni lehetett, csak az összecűgölés legalább egy egész évet venne igénybe.

Mindenesetre a hatéves kissrác a politikánál szerencsére jobban érdekli, hogy a számára a kordon mögött még éppen elérhető távolságban álldogáló, nyitott szájú nílusi víziló agyarait megérinthesse, vagy hogy a közönséges őszantiloppal kössön barátságot. Halász Iván vadászati kiállításának “tárgyai” már nem sokáig láthatók, a kiállítás, ahogy olvassuk, elvileg már be is zárt volna, a kis hosszabítás nyilván a Múzeumok Nyári Éjszakájának szól. A másik kölyök, a nyolcéves kislány viszont az indonéz viseletbe öltözött kis- és nagyobbacska hölgyek ruhakölteményeit csodálja tátott szájjal, és beszédbe is elegyedik egyikükkel, aki, és ezen a tudósító kicsit azért meglepődik, kiválóan beszél magyarul. Ahogy többen is a népes társaságból. A most nyíló indonéz tematikájú kiállításnak az estére szóló kísérőprogramjai között találunk gamelán koncertet, perdormance-ot, teaházat, vetítést is. És a kiállítás sem olyan egyszerű. Egyfelől ott vannak ugye a népművészeti tárgyak, helyi művészek munkái, és ott van Kovács P. Attila nagyszerű fotókiállítása, másfelől viszont magyar artisták indonéz hatásra készült művei is, például eF Zámbó István, Dezséry Dorottya, Persányi Nándor, Szük Norbert Oszter Alexandra vagy Mihályi Gábor alkotásai. Ezek azért inkább a felnőtteknek érdekesek talán - a gyerekzsivaj most is, ahogy általában a Természettudományiban, különösen a múzeumünnepen, az állatok körül összpontosul.

Magyar archetípusok

Reszket a Hold a tó vizén - dünnyögi, fütyüli Beck Zoli, a 30Y énekese a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Hogyan öltözködtek az elmúlt évtizedek magyar archetípusai? Ez derül ki a Retrotextus című irodalmi divatbemutató alatt, Beck zenei moderálásával, az emeleti, egybenyitott termekben. Persze, nem csak ismeretterjesztés folyik az egyébként többynire zsúfolásig megtelt helyiségekben, hiszen a jelenlévők jó része 1980 után születhetett (ránézésre). Az van, hogy kortárs magyar írókat kértek fel a szervezők, írnának szövegeket a tipikus viseletekre. Az Új Színház stúdiósai mutatják be például a deklasszált úrinő és a sztahanovista élmunkás viseletét, Péterfy Gergely prózai ruha- és jellemrajzát Galambos Péter olvassa mikrofonba. De jön a népszerű bemondónő, Valika is, meg a házmestere, utóbbi mutatja be az előbbit Parti Nagy Lajos kiváló korfestő monológjával. Jön a téeszelnök-helyettes is, meg kultúros kisasszony, Emőke, őket, egy zárszámadáskor kibontakozó románcuk történetét történetét Háy János írta meg. Tóth Krisztina a gazdag butikosnőt és a hobbikert-tulajdonost választotta, Vörös István a szépségkirálynőt és a vendéglátós gebinest.

Azért az kár, hogy a kétezres évek nem estek bele a szórásba. Lettek volna öteleteink mondjuk a Természettudományit elköltöztetni akaró politikus ruhájának, de főleg jellemének ecsetelésére. Az olvasót ettől most megkíméljük és megyünk inkább tovább, a Múzeumok Nyári Éjszakájának valamelyik ugyancsak delikát programjára.