A „málenkij robot", a Szovjetunió-beli kényszermunkára vittek elhurcolásának 70. évfordulója az emlékév közvetlen apropója. A Bizottság elnöke, Balog Zoltán miniszter arról beszélt megnyitójában, hogy a második világháború vége nem jelentette egyúttal „a dolgok elrendezését" is Magyarországon, az elkövetkező évek újabb szenvedéseket hoztak rengeteg magyar család életébe, a mai Magyarország területéről mintegy 150-170 ezer embert vittek el hadifogolyként és több tízezer németet is internáltak: az elhurcoltak igen jelentős része, 30-40%-a soha nem is tért haza.

A miniszter hangsúlyozta, hogy az átélt tragédiáknak az eleven emlékezete sem alakulhatott ki, nem volt mód a gyászra sem, hiszen hosszú évtizedekig beszélni sem lehetett minderről. Ennek utólagos jóvátételét kísérli meg az emlékév, a nyilvános beszéd fórumainak, intézményeinek létrehozásával, ebben kell közreműködnie a rendelkezésre álló források elosztását célzó javaslataival. Balog, a tavalyi Holokauszt-Emlékévre utalva „a szembenézés folytatásáról" beszélt, amelyben '44 emlékezetét most '45 emlékezete követi. Ez nem túl szerencsés szóhasználat, mivel ebben a kérdésben a magyar nemzeti közösség csak áldozatként tekinthet önmagára, nincs bűn, amellyel „szembe kéne néznünk", ebben a vonatkozásban nincs szimmetria a két emlékév között.

Ez a kitétel különösen azért problémás, mert a felemás sikerű Holocaust-emlékév összes konfliktusa a „szembenézés", a felelősségvállalás kérdése körül robbant ki. Lenne, persze, olyan kitelepítés, amelyért valóban felelősséggel tartozunk, a sváboké 1946-ban, de ez nem része közvetlenül az idei emlékévnek.Azt, hogy a megjegyzés nem pusztán véletlen elszólás lehetett, hogy az emlékévek közötti „szimmetriakeresés" valódi igény, valószínűvé teszi a Bizottság összetétele is: a történész szakmai képviselői között ott van ugyanis a tavalyi emlékév két „botrányhőse", a XX. Századi Intézet vezetőjeként delegált Schmidt Mária és a Veritas Történelemkutató Intézetet irányító Szakály Sándor is.

Schmidt a Sorsok Háza nevű Holocaust-kiállítóhelyre vonatkozó koncepcióját nem volt hajlandó eddig érdemben megvitatni és ismertetni a szakma további képviselőivel és a különböző zsidó szervezeteknek sem szívesen engedett volna túl sok beleszólást terveibe, de Lázár János ennek ellenére is „vétójogot" biztosított számukra. Szakály azzal a megjegyzéssel okozott felháborodást, hogy az 1941-es kamenyec-podolski deportálást „idegenrendészeti akció"-nak minősítette.

A történésszakmát rajtuk kívül Földváryné Kiss Réka, a Veritas Intézethez hasonlóan szintén az előző kormány által létrehozott Történelmi Emlékezet Bizottságának elnöke képviseli. A történészek jó része ezzel az intézménnyel szemben is erőteljes bizalmatlanságot tanúsít. Rajtuk kívül delegál még tagot minden kétséget kizáróan független köztestületként a Magyar Tudományos Akadémia, a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által életre hívott Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány, továbbá az előző ciklus fideszes országgyűlési képviselője, Menczner Erzsébet által vezetett Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete.

Rajtuk és Balogon kívül még négy minisztériumi delegált (belügyi, honvédelmi, igazságügyi, külügyi és külgazdasági), két további kormánytag (a nemzetpolitikáért felelős Potápi Árpád államtitkár és Latorcai Csaba kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkár) alkotja a bizottságot, amelynek puszta összetétele még nem garantálja, hogy az emlékezet politikai kisajátításától tökéletesen mentes döntéseket hoz majd. Igaz, egyelőre még Balog emlékező szavain, e fontos és igaz közhelyeken kívül nem sokat tudunk arról, hogyan néz majd ki, mivel telik az emlékév. Ha akadnak is elkedvetlenítő jelek, azért most még akármi lehet belőle.