A Heti Hetes felvételeire általában valami történettel érkezett, ahogy, gondolom, mindenhová. Az volt a benyomásom, hogy Imrével mindig történik valami. Kimegy a mosdóba, visszajön, maximum öt perc, de közben annyi mesélnivalóval találkozik, hogy abból mások novellafüzért tudnának írni, sőt nagyregényt.

Bajor Imre 1957–2014 Beliczay László

Valójában a műsor akkor kezdődött, amikor megjött Imre. Addig a humor nagyágyúi hallgatagon, savanyú, fád, életunt arckifejezéssel üldögéltek az e célra fenntartott helyiségben, egymáshoz ritkán szóltak, de akkor is úgy, ahogy a pszichiátria folyosóján mulattatják egymást a depressziós betegek; aztán betoppant Imre az ő hihetetlen, valószínűtlen, elképesztő históriájával, amit késedelem nélkül elő is adott, a depressziósok pedig dőltek a röhögéstől.

Noha a történetnek igazából semmi veleje nem volt, értsd semmi olyasmit nem tartalmazott, aminek alapján bárki is elmondásra érdemesnek hihette volna, viszont Imre előadásában vibrált, szikrázott, robbant. Valójában a műsor legragyogóbb monológjai ilyenkor hangzottak el, felvétel előtt vagy a felvétel szünetében, amikor a közönség nem látta-hallotta őket, és ezeket mindig Imre adta elő.

A többiek profik a szónak abban az értelmében, hogy a főcímzene végétől a lekonferálásig szórakoztatóipari munkát végeznek, ki ilyet, ki olyat, aztán felveszik a gázsit, és annyi. Velük ellentétben Imre akkor volt a legjobb, amikor nem csinált semmit, csak létezett, vagy szebben mondva, improvizált. Nem ismerek senki mást, aki a spontaneitásnak ilyen fokáig tudna eljutni minden érdek nélkül, sőt elsősorban akkor.

Előfordult néha, hogy a jelenlevők, miután a röhögőgörcs csillapodtával valamelyest összeszedték magukat, arra mutattak rá, hogy ennek a kamerák előtt is el kéne hangzania, ha már olyan műsort csinálunk, amilyet. Imre ilyenkor megismételte a monológot a stúdióban, de akkor ez a sztori számára már nem volt érdekes, mintha nem is értette volna, minek elmondani még egyszer azt, ami már elhangzott, megtalálható a múlt végtelen tárházában, ahonnan előhívható. Vagy ha nem, hát nem.

Ő akkor volt a legjobb, amikor valami egészen fékevesztett őrültséget mondott ki úgy és abban a szent pillanatban, ahogy az agyából kipattant. Egy alkalommal, miközben a mellettem ülő Havas Henrik hosszan és értő szókkal magasztalta önmagát, Imre mind kerekebbre táguló szemekkel hallgatta, majd felkiáltott, mint a sivatagi remete, amikor istenéhez fohászkodik: Henrik! Szüljél nekem gyereket!

Jó ember volt.