Ebből a hat évből több mint négyet Gulyás Gábor, a Műcsarnok jelenlegi igazgatója jegyez, az utóbbi másfél évben pedig Kukla Krisztián irányítja a központot, leginkább ugyanabban a csapásirányban, amelyet 2006-ban kijelölt a hely számára az említett magángyűjtemény. Az Antal–Lusztig-gyűjtemény az ország egyik legjelentősebb modern magyar képzőművészeti magángyűjteménye, amely évekig láthatatlan volt a nagyközönség számára.

Megnyitása óta a debreceni ­MODEM folyamatosan és mindig más-más fénytörésben mutatja be a kollekciót, amely a XIX–XX. század legnagyobb magyar képzőművészeinek alkotásait tartalmazza, többek közt Aba-Novák Vilmos, Barcsay Jenő, Barabás Miklós, Czóbel Béla, Csók István, Csontváry Kosztka Tivadar, Derkovits Gyula, Gulá­csy Lajos, Kernstok Károly, Kassák Lajos, Kondor Béla, Márffy Ödön, Mednyánszky László, Moholy-Nagy László, Munkácsy Mihály, Nemes Lampérth József, Ország Lili, Rippl-Rónai József, Szinyei Merse Pál, Székely Bertalan, Uitz Béla és Vajda Lajos munkáit.

S amelyről Antal Péter a szombat esti tárlatvezetésen – szokásától eltérően – részletesebb családi titkokat is elárult. Megtudtuk tőle, hogy hiába négyezer darabos a kollekció, és hiá­ba illusztrálja páratlan gazdagsággal a modern magyar festészetet, az anyag második világháború előtt összegyűjtött darabjai elvesztek.

Amikor a származása miatt halálra ítélt névadó nagyapa, Lusztig Sámuel 1945-ben mégis visszatérhetett a deportálásból Debrecenbe, kifosztott, üres házat talált – de újrakezdte. Unokája, Antal Péter 1968-ban, szinte gyerekfejjel kapcsolódott be a gyűjtésbe, így 1978-ig – Lusztig Sámuel haláláig – tíz év adatott neki arra, hogy közösen dolgozzon a kollekció alapítójával. Abban az évben azonban nemcsak a nagyapját, hanem a hozzá különösen közel álló Ország Lilit is elvesztette: a festőnő 52 évesen, a híres Labirintus-sorozat festése közben halt meg.

Antalt olyannyira megrázta a két haláleset, hogy a gyűjtés évekig szünetelt – csak a hetvenes évek első felében került ismét olyan állapotba, hogy újra megkezdhette a gyűjtemény gyarapítását.

A kollekcióból jelenleg az Idegen testek – „Szürrealizmus” a valóság vonzásában című válogatás látható a ­MODEM-ben, az a tárlat, amelyről Rózsa Gyula e hasábokon pár hete azt írta: „a most is kimeríthetetlennek látszó Antal–Lusztig-gyűjteményből kikerült válogatás kiterjed a vélt előzményektől a kortárs utóhatásokig, és ismét megerősíti azt a meggyőződést, hogy az igazi szürrealizmust nálunk a második világháború teremtette meg. Óriási, és nem csak időbeli különbséggel. (...) A híres gyűjtemény remekeit öröm látni. A kiállítás e dúsításokkal lett pontos és hiteles: ilyen volt a huszadik században a magyar szürrealizmus állapota”.

E tárlatról maga a tulajdonos azt mondja, számára arról szól, hogy adott társadalmi keretek között egy mű miképpen feszíti szét a konformizmus, az elfogadottság, a megfelelés kereteit, s hogyan válik a korszellem vagy a hatalom számára elfogadhatatlanná, sőt betiltandóvá, üldözendővé.

Jellemző az is, hogy a saját kollekcióján belül Antal Péter melyik műalkotásra és művészre hívja fel a figyelmünket. Sokáig áll a Kis Varsó művészcsoport Tornasor című, tizenkét iskoláskorú fiút életnagyságban ábrázoló műve előtt, sőt még azt is megmutatja, hogy ő melyik figurát érzi magához a legközelebb.

– Az a kis kövér vagyok – mutatja nem kis derültséget keltve. – Az alkata nem a legsportosabb, de nézzék csak az arcát: nehéz őt kizökkenteni a nyugalmából.

Hosszan beszél Kicsiny Balázs elhíresült „matrózairól” is, ezekről a horgonytestű, tengerészegyenruhába öltöztetett, különös alakokról, amelyek – mint elmeséli – egy éven át egy angol templomban feküdtek, s a helyiek­ – akik a tengeren odaveszett családtagjaikat látták bennük – megsiratták őket, amikor a templomból elkerültek.

Aztán megállunk Ország Lili, Erdélyi Miklós, Tóth Menyhért, Vajda Lajos, Kondor Béla, Lakner László­ képei előtt. Utóbbit Antal Péter úgy jellemzi, hogy „a nagy kedvenc”. Farkas Istvánról pedig a halálát meséli el: az 1944-ben gettóba zárt művésznek hiába szereztek tisztelői menlevelet, amelynek birtokában megmenekülhetett volna, ő azt mondta, hogy ebben az embertelen világban, amely gettókat és haláltáborokat hoz létre, már nem érdemes élni. S felszállt arra a fekete halálvonatra, amelyet ő maga már sok évvel a vészkorszak előtt megfestett az egyik képén.

Kár, hogy Antal Pétert csak kevesen hallgatjuk, nem lehetünk többen harmincnál. Még kevesebben voltunk Soltész István fotográfus Vadak, halak, madarak című kiállításán, amelyen a fotós társaságában a kiállítás kurátora, Szabó Attila tartott tárlatvezetést.

Aki nem látta még e képeket, feltétlenül nézze meg, a magamban „filofotóknak” elnevezett fényképek ugyanis filozofikus mélységgel képesek érzékeltetni a Tisza folyását, pontosabban szólva az idő múlását, illetve e „múlásnak” a nyomait, ­jeleit és hordalékát. A tárlatvezetésen nagy pillanat volt, amikor Soltész rámutatott egy húsz évvel ezelőtt készült, már-már banális képére, amelynek középpontjában még egy őz álldogált, majd felhívta a figyelmünket egy nemrégiben szinte ugyanott készült alkotásra, amelyen már nyoma sem volt annak az állatnak. Valamiképpen mégis fel lehetett rajta fedezni. A tájból, a hangulatból, az árnyékokból, a képben összesűrűsödött drámából. – Tényleg múlik az idő – merengett el derűsen Soltész –, már csak az a kérdés, hogy merre?

Vele ellentétben nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az idő múlásának Kukla Krisztián, a MODEM igazgatója, amikor a születésnapról beszélgettem vele. Mint mondta, az a nagyon hosszúnak tűnő hat év, míg egy csecsemőből iskolás lesz, egy intézmény éle­tében nagyon is rövid. Nem zárult le semmi, és nem kezdődik új periódus, továbbra is az az egyik legfontosabb missziójuk, hogy a MODEM a vizuális kultúra közvetítésének legfőbb intézménye legyen a régióban – most már „iskolás” korban.