Az utolsó vörös szőnyeg
Az utolsó vörös szőnyeges bevonulás pedig mindig fontos, sokan ekkor vonják le a tanulságokat, kezdik el a tippelgetést a vasárnap esti díjakról – és ne feledjük, a tavalyelőtti Arany Pálmával díjazott fim, a Laurent Cantet rendezte Az osztály is „zárómű” volt, tehát ilyenkor még semmi sincs előre lejátszva.
A közönség összetétele is más, így a fesztivál vége felé, mint mondjuk a csúcsidőben, amikor a mustarával párhuzamosan megrendezett filmvásár teljes népessége itt van. Egyszóval: leginkább lelkes és laikus fiatalokból álló közönség volt a palota nézőterén, akik szinte együtt éltek Mundruczó mozijával. Ezt egyébként a rendező is szerencsének tartotta, elmondása szerint az ő filmjei általában a „tiszta” nézők között működnek.
És milyen igaz: egy cinikus – és olykor rosszindulattól sem mentes – filmszakmai közönség akár meg is buktathat Cannes-ban egy filmet. Még egy nagy stúdió által finanszírozott alkotást is, amiről például Sofia Coppola tudna mesélni: Marie Antoinette című kosztümös drámájának nemzetköri karrierje konkrétan itt, a Croisette-n ért véget.
A siker azonban nem okolható csakis az optimális összetételű közönséggel. Inkább azzal a ténnyel magyarázható: a Szelíd teremtés az eddig legjobban befogadható mű a Mundruczó-életműben. Az irodalmi alapanyag – Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regénye – viszonylag zárt történetmesélési térbe kényszeríti a filmest, de ez mindig is kézre állt neki. Másrészt a Bíró Yvettel közösen jegyzett forgatókönyv kellőképp eltávolodott a regény fordulataitól.
Csupán metaforikus szinten köszön vissza a klasszikus, sokat látott ás hallott történet, és ezt Mundruczó már az első jelenetben tudatosítja is. Ő maga alakítja a fiát megtagadó, majd később mégis elfogadó filmrendezőt, aki a pesti rakparton autózva, a volánnál ülve már a nyitány alatt adott megfogalmazódik az alapvető kérdés. Ez egy rádióinterjúban hangzik el az irodalmi adaptációk mai jelentőségéről.
Nem a történet, a konkrét cselekmény a fontos, hanem a jó és a rossz a viszonya, korunkban gyakori meghatározhatatlansága. Ezzel a kérdéssel pedig előbb-vagy utóbb mindannyiunknak szembesülnünk kell – mondatik ki a film állítása. A kikacsintás később véget ér, nem folytatódik a filmrendező a filmben játék, a castingon a tökéletes szereplő helyett a sérülékeny és manipulálható, letagadott gyerekét találja meg, ami életre hívja a Frankenstein szituációt és annak következményeit. Tegyük hozzá, szinte a végtelenségig lecsupaszítva.
Mundruczó Kornél eddigi filmjei totálisan ösztönös, zsigeri munkák voltak. Most először érezhető a jelenetek tudatos, ha úgy tetszik, nem csak szívvel, de már aggyal történő egymásra építése. A Szelíd teremtésben is megtaláljuk azt a zárt környezetet, világot (mely most egy elhagyott, lebontásra váró pesti, gangos bérház) és stílust, amelyben a rendező mindig is magabiztosan mozgott. Ami viszont már forradalmi, hogy képes keretek közé helyezni az univerzumát, olyan bevezetőt és lezárást adni, amely erősen kiterjeszti az értelmezés és a befogadás lehetőségeit.
A film kezdő jelenete és a casting kifejezetten humoros momentumai, majd végül a thriller-szál teljesen új műfaji eszközök és stílusok felé való nyitást jelez a rendező részéről, aki már nemcsak a saját nyelvén, hanem univerzálisan szeretne beszélni. Egyszerre képes megidézni Tarr Béla képsorait, illetve azoknak Gus Van Sant által továbbgondolt formáit, ráadásul úgy, hogy még egy csipetnyi hitchcocki profizmusra és az azzal kötelezően együttjáró kitartott feszültségre is futja. A rendkívüli műgonddal kimódolt filmnyelvhez hozzájárult Erdély Mátyás operatőr is, aki képes az amerikai filmek anamorf szélesvásznú képét formailag javítani, valamint új tartalommal megtölteni, így emelve a mű esztétikai kvalitásait.
Egyedül a színészválasztás során tűnik a formula túlságosan ambivalensnek. Noha Monori Lili profi színész, eszköztára nagyon egysíkú, zordnak szánt tekintetében nem igazán tükröződik semmi mélyről fakadó „sötétség”, kegyetlennek szánt dialógusai sokkal nagyobb kilengéseket is elbírnának. A két fiatal, Frecska Rudolf és Csíkos Kitty egyedi karakterek, nem profik, így önmagukat helyezik a forgatókönyv fiktív szituációba – mindketten jól működnek.
Amit pedig sokan nem gondoltunk volna: Mundruczó Kornél tökéletes (film)színész. Vakon elhisszük neki a gátlástalan filmes figuráját, majd a lassan apává érő férfit is: egy-két gesztussal, mimikával roppant érzékeny és finom karakterábrázolásra képes. Megvan az arca mindenhez, ami a vásznon egy jó alakításhoz kell. Óriási kockázatot vállalt a szereppel, de – szemmel láthatóan – bejöttek a számításai.
Mindent egybevetve mérföldkő a Szelíd teremtés Mundruczó Kornél eddigi életművét tekintve, letisztultsága és érzékeny megkomponáltsága a rendezői érettség bizonyítéka. És ez most, ha a jövőt nézzük, legalább annyit ér, mint egy Arany Pálma.
