Az utolsó mohikán
„Több mint hatvan esztendeje gyarapítja nagyszerű termékenységgel a hazai és a nemzetközi művészetet, szerez élményt, gyönyörűséget a század eleje óta egyfolytában Budapest és Párizs, New York és Szentendre tárlatlátogatóinak” – szólt a laudáció Czóbelnek, akit sokan Picassóhoz hasonlítottak – munkabírása, pazar életműve, magas kora, sőt még arcvonásai is emlékeztettek rá. Jó barátságban, ismeretségben volt amúgy Picassóval, ahogy Braque-kal, Matisse-szal, valamint Modiglianival is, akivel történetesen egy házban is lakott az 1900-as évek elején.
A magyarok közül legfranciább – mondták a hazai képzőművészet nagy megújításának utolsó mohikánjaként számon tartott Czóbelről, hiszen fél életét Párizsban töltötte. (Érdekes, hogy a magyar századelő irodalmi, festészeti, sőt zenei újításai mennyivel inkább kötődnek Párizshoz, mint a „szomszédos” Bécshez.) A francia főváros pont olyan fontos volt a festőnek, mint Adynak, sőt a költő a francia fővárosban két képet is vett tőle, Bölöni György makacs rábeszélésére – írja egy cikkében a művészettörténész Rockenbauer Zoltán. Eredetileg ugyanis sem neki, sem Lédának nem tetszett ez a szokatlan, harsány festészet.
Párizs mellett Szentendre kért rendkívül fontos szerepet Czóbel életében, ahol csaknem négy évtizednyi nyarat töltött. Innen hol Párizsba, hol „csak” Budapestre menekült télre. Festett a kertben, megörökítette azokat a fákat, amelyeknek gyümölcseit felesége, a szintén nagy tehetségű festő, Modok Mária gondosan eltett a téli hidegre gondolva – léként vagy lekvárként. Itt élt Czóbel felesége halála után is egyedül, valamint „házi zsarnokával”, Miricával, házvezetőnőjével. Abban a városban, ahol még életében múzeum nyílt az életművéből.
„Czóbel éppolyan igénytelen volt, mint a legtöbb festő, saját megnyitóján is ugyanabban a kopott, kék nadrágban jelent meg, amit otthon hordott a kertben, és nagyjából mindegy volt neki, hogy mit eszik, de azt pont fél egykor szerette az asztalon látni. És mivel fél életét Párizsban töltötte, megszokta a leves-hús-saláta-sütemény-gyümölcs menüt” – írta róla Szántó Piroska. Ez persze lefoglalta Mária legértékesebb festőidejét, így az asszony félretette karrierjét Czóbelért. Nemcsak a befőzés, az ebédkészítés vonta el a vászontól, hanem a hatvanas évektől induló sűrű társasági élet vendégjárása is. Törődött a modellekkel is, noha Szentendre-szerte suttogtak az úgynevezett Czóbel-alakokról, a sötét szemű, erőteljes nőkről, akiket a festő szívesen vászonra is vitt. Mária csak vállat vont: házakat is fest, miért ne? Eléggé „úrinő” volt ahhoz, hogy ne vegye tudomásul ezeket a pletykákat.
Czóbel Béla képein sosem látszott, mennyire nehezen dolgozott. Egyik első gyűjtője, Fruchter Lajos árulta el, hogy a művész egy-egy képét rendre többször is átfestette, sohasem tartotta őket késznek. Fruchter állítólag egyszer szinte erőszakkal vette el a művésztől az egyik képét, amelyet már ötször teljesen átdolgozott. Tette mindezt úgy, hogy a változatok közül egyik sem hasonlított az előzőre. A gyűjtő aztán elégtétellel állapította meg, hogy a mester egyik legjobb alkotását mentette meg az újabb átfestéstől.
Azt mondják, az idős Czóbel kezevonása éppoly biztos volt, mint az ifjúé. Kilencvenhárom éves koráig folyamatosan alkotott. (Halála előtt egy héttel vitték kórházba.) A látását is megkímélte a sors: a jogosítványt elég későn megszerző festő örömmel büszkélkedett azzal, hogy 83 évesen meghosszabbították a jogosítványát, kilencvenévesen pedig remekül látott szemüveg nélkül is.
(A Képmentő-sorozat darabjaiból 2012-es falinaptár jelent meg, amelyet a www.lapcentrum.hu oldalon lehet megvásárolni.)
