Az ősrobbanástól a mennyországig
A rendezvény és a verseny körüli felfokozott hangulat egyik oka, hogy „megérkeztek” az igazán nagy nevek a programban: például Terrence Malick, illetve a Dardenne testvérek alanyi jogon esélyesek az Arany Pálmára, így mindenki látni akarja a legújabb dolgozatukat. Az előbbi műve, a The Tree of Life (Életfa) ráadásul már a fesztivál első napjaiban legendássá vált, mindenki a negyvenkét év alatt öt nagy- és egy rövidfilmet jegyző amerikai mester bombasztikus mozijára készült, a vetítés előtt huszonöt perccel már lezárták a filmpalota kapuit. Hasonló jelenség korábban Quentin Tarantino Ponyvaregény című filmje (mely végül meg is kapta az Arany Pálmát) kapcsán történt.
Malick mozija kemény, karcos filmalkotás. Két és fél órán át keresi az élet értelmét, lineáris cselekménye tulajdonképpen nincs, miközben az ősrobbanástól kezdve a mennyországig zajlanak az események. (A reális rész egy családtörténet, melyben az apához való változó viszony van középpontban.) Egyértelmű a rendezői intenció; egyfajta filozófiai tanulmányról van szó, mintha Malick Andrej Tarkovszkij művészetét, mozgókép-költészetét gondolná, formálná tovább. A mozgókép, mint lírai és intellektuális műalkotás ritkán fordul elő manapság, ez ha úgy tetszik, kifejezetten huszadik századi auteur filmalkotás – Malick újdonsága, hogy a digitális technikát is lelkesen használja az alkotási folyamatban. (Azért a 3D még szerencsére távol áll tőle.) Az már egészen érdekes kérdés, hogy a klasszikus kelet-európai mozgókép-művészeti attitűd hogyan juthatott el egy tengerentúli képíróhoz, hogyan tud átlépni minden létező határt és struktúrát, az viszont örömteli, hogy van, aki továbbviszi ezt a stílust.
A kedélyeket pedig még az is borzolta, hogy a rendező nem jelent meg Cannes-ban; ahogy Henri Behar író a jelenlévő főszereplőnek, Brad Pittnek a sajtókonferencián megjegyezte: az enigmatikus Malick részéről több mint szerénység, hogy demonstratívan távol maradt a vörös szőnyegtől. Hovatovább már-már sértő. Persze elhangzottak védőbeszédek is, melyek szerint Malick tulajdonképpen mindig is eltávolodott a kész műveitől, távolmaradásában nincs semmi meglepő. Végül is lehet, hogy igaza van. Mind a kritika, mind a szakma már túlságosan felpuhult, hogy az Életfát befogadja, feldolgozza. Igazi megosztó műalkotás, vannak, akik remekműként beszélnek róla, mások pedig elfuserált, lilaködös természetfilmnek tartják. Még véget sem ért a film utolsó jelenete, az első szakmai és sajtóvetítésen már intenzív füttykoncertbe kezdtek, amit nem igazán tudott elnyomni a tapsolók hangja. A gyorskaják és a gyorsfilmek korában ez tulajdonképpen nem meglepő, sőt szinte kötelező esemény. Ennek ellenére, ha visszaemlékszünk a tavalyi fesztiválra, amelyen thai rendező, Apicsatpong Víraszethakul Bunmi bácsi, aki emlékszik előző életeire című buddhista filozófiával átitatott mozija nyert, egyértelmű, hogy idén nagyon könnyen Malick zsebében landolhat a fődíj. (Azért hátra van még Almodovar és Lars von Trier is, és ők sem esélytelenek.)
Jean-Pierre és Luc Dardenne A biciklis fiú (Le gamin au vélo) című műve kapcsán nem születtek hasonló reakciók, mint az Életfa láttán, mivel az ő stílusuk Malick világához képest ultranaturalista. Dokumentarista kamerájuk fókuszában mindig az ember áll, jelen esetben egy kisfiú, akiről egyszerűen lemond az apja. Egy gyermeknek nehéz ezt feldolgozni, ezt pedig Dardennék remekül tolmácsolják – az viszont nem túl valószínű, hogy erre a formulára harmadszorra is kapnának Arany Pálmát. A művészet mosolygósabb arcát tegnap hozta el a Croisette-re a finn Aki Kaurismaki: Le Havre című mozijában ő is maradt a saját stílusánál, az abszurd humornál. Komikus drámájában az ő szabályai szerint történhetnek meg a dolgok. Egy cipőpucoló is lehet hős, simán megmenthet egy, a bevándorlási hivatal által üldözött fekete kisfiút. Kaurismaki úgy tud ártatlan és veszélytelen világot teremteni, hogy a valóság összes negatívuma benne van. A szabályokat az életben is szereti átírni, ahogy fogalmazott, a világ változhat, ő viszont nem fog, és ezzel a lendülettel végigdohányozta a sajtótájékoztatót.
A szelekció kísérletezőbb és delikát műveit felsorakoztató Un Certain Regard szelekcióban is előfordulhatnak gyöngyszemek (tavaly itt versenyzett Kocsis Ágnes Pál Adriennje), a legnagyobb meglepetés egy amerikai független elsőfilm: a Sean Durkin rendezte Matha Marcy May Marlene. Noha olyan témával foglakozik, melyről már elég sokat láttunk-hallottunk, képes egyéni módon mesélni a szekták – úgy tűnik, a vallás az idei forró téma –, a társadalomból való kiesés, illetve visszakerülés esélytelenségéről. Főszereplője egy kiszakadni próbáló fiatal lány, aki nővérétől és annak férjétől várja a segítő kezet, de nagyon nehéz visszatérnie oda, amit normálisnak gondolunk, ezt pedig hátborzongató thriller atmoszférával is megfejeli a rendező. Külön érdekesség, hogy a főszerepet a hírhedt gyereksztár ikerpáros, az Olsen-ikrek fiatalabbik testvére, Elizabeth Olsen alakítja. Jó hír, hogy legalább akad a családban, aki tényleg tehetséges.
