Az opera mint verkli
Óvatosan kellene bánni a színpadi unalom ábrázolásával, mert komolyra tud fordulni. Miközben arról beszélnek a szereplők, hogy unatkoznak, a néző is megtelik ezzel az üzenettel, na, igen, ez is a szerelem egyik éltető eleme, valami történik addig is, amíg megszerettetjük magunkat. Meg persze van égi és földi szerelem, szőke herceg és gyengéd figyelem. Köszönjük, mehetünk? Nem, még hátra van a második felvonás.
Nem nyafognék, ha valamit is éreznék, ha valami sejtelmem volna, hogy miért is ülök ott a nézőtéren. De csak az operai intézmény hatalmát érzem. Hogy van egy ház, nemzeti és opera, akkor be kell mutatni benne új darabokat. Van egy mű, meglepő módon olasz nyelvű, mert hát ez az opera egyik nyelve, pont az, amelyiket a legáradóbbnak és legszenvedélyesebbnek szoktunk gondolni. Ehhez képest a Spiritiszták nem nagyon árad és kicsit sem szenvedélyes. Amihez igazán ért Selmeczi György az a közérthető modern zene, fanyar indulók, a 20. század első bő első harmada zenei köznyelvének komolyzenésítése.
A történet úgy kezdődik, hogy egy csapat férfi néz szembe a nézőkkel. A nőt várják, Colombinát, aki meg is jelenik, és elkezdi női kalandjait. Aki akar, panaszkodhat, hogy ma már nem illik ennyire férfiszemmel írni egy darabot, van az örök nő, és vannak különböző férfiak hozzá, de nő a rendező is, Novák Eszter, talán segíthetne ezen a bajon.
Talán segíthetne, de nem akar, elfogadja Selmeczi György nézőpontját, a világ szilárd pontja Colombina, a maga állhatatlanságával. Megérkezik Masettója oldalán a bálba, és megtalálja az unott Don Giovanniját-Anyeginjét. Ez az a pont, amikor az ember hajlamos átvenni a csábító kedélyállapotát: unja. Talán Selmeczi is ezt érezte, mert beillesztett (az Anyegin mintájára) egy orosz (és orosz nyelvű) betétszámot, táncos harsányságot, amely tényleg jól töri meg az eddigi félájulatot, csak fogalmam sincs, hogy hogyan kerül a jelenetbe, felvonásba, operába. Színpadra lép közben Dimitrij, a nagy, orosz vodkaközi kiábrándult. Ha valami kis hangja volna ehhez Sándor Árpádnak, talán érthetőbb volna a jelenléte, így csak egy újabb szín a hercegi udvarban, és mint szín: fekete. A felvonás a báltulajdonos Herceg és Colombina kettősével zárul, meg azzal a balsejtelemmel, hogy akkor a többi színpadi férfiú érzelmeit is meg kell ismernünk a második felvonás során.
Nem ennyire kétségbeejtő a folytatás, hiszen Colombina a főhősnőnk, így egy másik opera, a Bajazzók válik mintává, olasz színjátszók érkeznek, ők játsszák el Harlequin halálát. Ez utóbbi szerepben vitézül hányja a cigánykereket az est során amúgy is a legkiegyensúlyozottabb vokális teljesítményt mutató Kovács István. Épp csak megijed az ember, amikor a Herceg arra kéri a társulatot, hogy játsszák el még egyszer a darabot, mert szerencsére nem ugyanúgy játsszák el, Dimitrij lelövi Colombinát, aztán valahogy kikászálódunk a történetből, visszajönnek a nyitóképből a fekete ruhás férfiak, de ennyi is marad a tanulság, nekünk meg ez az operai verkli. Mert itt mindenki nagyom tisztességes. Az opera ellátja feladatát, a komponista megírja, a rendező megrendezi, az énekesek éneklik, a karmester vezényli, szép munka az egész. Nyilván kell is az ilyen, tíz vagy ötven átlagos operára jut egy remekmű, és most csak a bemutatott darabokat számolom. Ha garantálják, hogy ötven után jön egy nagy opera, akkor nem is panaszkodok tovább. Egy kipipálva.
***
A cikk korábbi változatában sajnálatos módon öszetévesztettem két szereplőt, Dimitrijt és Desiré-t. Emiatt Hámori Szabolcsnál hiányoltam "egy kis hangot". Valójában Sándor Árpád nélkülözte az operaénekesek számára fontos adományt. Minden érintettől elnézést kérek.
Fáy Miklós
