A Fiatal Írók Szövetségének Visegrádon rendezett tábora bizonyos értelemben fesztivál, talán az esti bulik, illetve az esemény nyári fesztiválszezonba ágyazott időpontja miatt. Hasznos tapasztalatcserék helyszíne a kemping, Dunára néző panorámával, pályakezdőkkel és neves vendégekkel. Az internet térhódítása ellenére furcsa többektől, még a fiatalabbaktól is azt hallani, hogy ma is a nyomtatásban való megjelenésnek van igazi presztízse.

Az írótábor: rezervátum. Elmélyültebb beszélgetéseket hallgatva mintha a világ sorsa múlna olyan kérdéseken, amelyek húsüzemi dolgozók ebédszünetében vagy egy biztosítótársaság csapatépítő tréningjén egészen biztosan nem merülnek fel. Szűk és belterjes a szakma, az írók mintha csak maguknak és egymásnak írnának. Ha a fesztivál-párhuzamnál maradunk, az összehasonlítás mindenképpen szórakoztató.

A tény, hogy Oravecz Imre és Kovács András Ferenc ugyanazon a napon szerepel, a tábori közbeszédben legalább akkora szenzáció, mintha a Szigeten egymás után zúzna a Metallica és a Slayer. Itt viszont nincs kopasz biztonsági őr, sátor helyett faházban laknak a táborozók, a zuhanyzóban van meleg víz, bár utóbbi talán nem is hiányozna a júliusi kánikulában. A fiatal író-, költő- és kritikuspalánták során végignézve vegyes kép rajzolódik ki, tizenéves és harmincas pályakezdőt is látni, a tőrőlmetszett bölcsészhallgatók mellett pedig az élet más területeiről az irodalom felé sodródott örökifjú bohém életművészek is akadnak.

A jelentkező írók Csepregi János és Hermann Zoltán, a költők Bajtai András, Győrffy Ákos és Sirokai Mátyás, míg a kritikusok Szilágyi Zsófia irányítása alatt dolgoznak. Szabad levegőn, árnyas fák alatt ülve cincálják szét egymás műveit a szemináriumok részvevői, betűről betűre elemzik őket, kihúzva oda nem illő szavakat, másikat keresve helyettük. Mindezt angyali nyugalommal, bár az idillt néhol sértődések árnyékolják be, mivel nem mindenki viseli jól a társak javaslatait. A kritikai szeminárium kötetlenebb, a szövegek elemzése mellett általános témák is terítékre kerülnek. Abban azért van valami perverz, amikor a kritikát kritizáljuk. Beszélünk róla, más szemszögből kell-e elemezni egy könnyedebb műfajú regényt az elit irodalomhoz képest, és elhangzanak érvek amellett, hogy pályakezdő kritikus írjon pályakezdő íróról.

Utóbbi téma egybecseng az amúgy budapesti klubokban is rendszeresen megrendezésre kerülő Kritikustusa egyik fő kérdésével. Antal Nikolett, Tóth-Czifra Júlia és Harmath Artemisz elemzik frissen debütált költők első köteteit, szerencsére nem mindig egyetértve.

Komoly várakozás előzi meg a meghívott írókkal, költőkkel folytatott beszélgetéseket, illetve felolvasásaikat, sőt a lányok szemében a máshol popsztároknak kijáró rajongás is megcsillan. Térey János a költészet mellett többek között éppen a popzenéről értekezik. Oravecz Imre az Amerikába történő kivándorlásról mesél, megállapítva, hogy aki a hazájától gyökeresen eltérő kultúrájú országba kerül, majd visszatér, az már nem ugyanaz az ember. Ahogy külföldön sem szabadulhat meg gyökereitől, úgy a visszailleszkedés sem zökkenőmentes. Bartis Attilánál szintén szóba jön az országváltás, az Erdélyben született, családjával Budapestre települt író történetei között a román-magyar barátságra is hoz példát.

A Kovács András Ferenccel folytatott beszélgetés atmoszférája egész más, kijelenti például, hogy neki nincsenek történetei, humorával viszont sikert arat. Barnás Ferencnek, aki még viszonylag későn megjelenő első könyve után sem tartotta magát írónak, gyerekként titokban kellett olvasnia Dosztojevszkijt, mert édesapja szerint épelméjű ember nem vesz kezébe könyvet. Barnás javasolja, hogy az író írjon, ahogy tud, ne hallgasson senkire, és bár ez a módszer veszélyes, jó esetben kialakul az egyéni hang.

A tanács ellentétben áll Kukorelly Endre véleményével, aki az Európa, a Fórum, a Kalligram, a Magvető és a Scolar kiadók szerkesztőinek beszélgetésén hangsúlyozza a műhelymunka fontosságát. Bennem azért megfogalmazódik, hogy inkább alkati kérdés, a magányos alkotás vagy a csapatmunka célravezetőbb-e. Szóba jön, hogy ma könnyebb publikálni, mint a rendszerváltás előtt, berobbanni viszont nehéz. A szerkesztő felelőssége, hogy jó irányba terelje a szerzőt, a szerző pedig fogadja meg a tanácsokat. A magánkiadástól mindenki óva inti az írókat. Érdekes még az internetes folyóiratok (Bárka Online, Kortárs Online, Litera, Prae.hu) szerkesztőinek eszmecseréje, ahol az egyik téma az újságírás demokratizálása. Balogh Endre elmondja, hogy a Prae.hu olyan felület, ahol nemcsak profi újságírók és hivatásos megmondóemberek formálhatnak véleményt.

A beszélgetés egyik kulcsmondata, hogy a legfőbb mecénás maga az író, aki szerény honorárium ellenében is vállalja a munkát. Bár a négy nap programja sűrű, a táborban oldott a hangulat. A kínálatot filmvetítés egészíti ki, egyik este a Kompánia Társulat ad elő megzenésített Háy-verseket, más alkalommal fiatal szerzők olvassák fel saját műveiket, majd az SPN Krú nevű formáció sokkolja az egybegyűlteket egy igazán formabontó performansszal. Hajnalig szól a zene, folyik a sör, mindez remekül ágyaz meg irodalmi és egyéb témájú eszmecseréknek, egymás megismerésének.