Csiszár Imre rendező mindent belead az előadásba, Szakács Györgyi jelmeztervező nem különben. Buckinghamet Köles Ferenc kurta szőrmebundában és buggyos nadrágban negédeskedi el mindaddig, amíg Richárd bizalmát el nem veszti, Német János Catesbyként egy apró, rózsaszín tüllökbe öltöztetett kislánnyal közlekedik a színen, akit aztán Richárd, amikor szakít Buckinghammel, átvesz tőle. Richárd egyszer hatalmas első kerekű ősbiciklin bukkan elő, a beteg király (Széll Horváth Lajos) számos infúziós és transzfúziós eszközzel és orvosi műszerekkel felszerelt tolókocsiban jelenik meg. A királynő bátyját Brunner Márta meglepő módon női ruhákban alakítja, York hercegnét viszont Sólyom Katalin dundi férfinak öltöztetve adja. Van árnyjáték és tévéhíradó-betét is. Amikor a királynőt és Shornét említik, a két asszony kiemelkedik a padlóból, a szolgák seregét fekete dresszükön kívül műmelleket viselő nők alakítják. De abbahagyom, mert a hasonló rendezői megoldások akár csak vázlatos jegyzéke a sport oldalig sem férne el.

Tartalmi ötletnek látszik, hogy Richárdnak van egy fekete öltözetű különítménye, akik a herceggel, majd királlyal ellenkező királynékat és hercegnéket a magasból csigán leeresztett bőrökből-szíjakból összerótt székekbe kötözik, a jámbor írnokot pedig, aki híres monológjában az előre megírt ítéletekkel kapcsolatos kételyeit csak magában, magának fogalmazza meg, fejjel lefelé föllógatják, és valami kaszafélével átdöfik a mellét, hatalmas művér-zuhatagot fakasztva. Máskor a négykézlábra kényszerített királynékat pórázon vezetik elő, Erzsébetet pedig idomított lóként pányván körözteti Richárd a lánykérési jelenetben. Ha a néző mindenképpen összefüggést keres az egymásra torlódó látványosságok között, nézheti éppen szexuális aberrációnak a rózsák háborúját, de az egész történelmet is. Még az eredetiben korrekt kívülállóként viselkedő várnagy (Rázga Miklós) is megkorbácsolja Clarence-et (Zayzon Zsolt), mielőtt átadja a gyilkosoknak, akik keréken forgatva kínozzák a szerencsétlent.

Az előadás valóságos enciklopédiája mindannak a borzalomnak, amit a modern és posztmodern színház kiizzadt magából. A publikum egy részét fel is lelkesíti. S ha történetesen Csiszár Imre divatban lévő rendező lenne, bizonyára sokan járnának e színi kaleidoszkóp csodájára. Csak hát ő a hetvenes-nyolcvanas években volt divatban. Pályája kezdetén az akkori színházi stílusváltás egyik fontos alakjaként Szolnokon és Miskolcon, majd a Nemzeti Színház igazgatójaként fontos előadásokat hozott létre. Ám amikor az új rendszer új kormánya hirtelen eltávolította a Nemzeti éléről, ez a pálya megtört. Társulatteremtő próbálkozása a kilencvenes években már nem vert nagy visszhangot, s végül elenyészett. A tehetség megkopott, de az igyekezet megmaradt. Ma is sokat dolgozik, nagy szorgalommal hoz létre stílusban és színvonalban egyként változatos, hol odakent, hol nagyon is ambiciózus, de lényegükben érdektelen előadásokat. Mostani Richárdja a nagy szándékú, de belül megroppant, egykor jelentékeny művészt mutatja.