A német írónő már korábban is járt Budapesten, de az akkori jelenléttel még nem „járt” a magyar sajtót tájékoztató esemény. A felfokozott érdeklődés már a Nobel hozománya, s bár ő ugyanaz az ember, aki akkor volt, ez mégis így van rendjén, árulta el.

A mostani látogatás apropója, hogy a romániai, főként német ajkúak lakta Bánátból származó írónő életéből a Goethe Intézet rendezett tárlatot, A szavak ördögi köre címmel. A tárlat a gyermekkortól a rangos irodalmi díj átvételéig kalauzolja el a látogatót. S ha már itt volt, természetesen fel is olvasott, és bemutatta új, immár negyedik magyarul megjelent regényét, a Fácán az ember, semmi több címűt.

Herta Müller ’87-ben, negyvenhárom évesen hagyta el Romániát, mert a Szekuritate zaklatásai miatt tarthatatlanná vált a helyzete. Németországban, német állampolgárként németül kezdte el írni regényeit, ám a Nobel-díj átadásakor a román sajtó is félig-meddig saját szerzőjeként ünnepelte.

A Népszabadság kérdésére, hogy ezt miként kommentálja, illetve, hogy van-e a Nobel-díjnak nemzetisége, a következőképpen válaszolt: bizonyos életrajzi tényeket persze nem lehet figyelmen kívül hagyni, s az is igaz, hogy mindkét nyelven beszél, ám mégis az alkotás nyelve a legfontosabb. A többit meg oldják meg a románok maguk között.

Amúgy továbbra is szívügye Románia: gyakran jár vissza, és nyomon követi a román társadalom és politikai élet változásait. Döbbenten látja, hogy mára a román értelmiség abba a hitbe ringatta magát, hogy java része ellenálló volt a diktatúra idején. Azt gondolják, hogy aki már nem írt dicsőítő verset a Kárpátok Géniuszának, az már ellenzékinek számított, magyarázta Müller. Ő ezzel a meghatározással mélységesen nem ért egyet, és meglehetősen érzékenyen érinti az önbecsapás ilyen formája és mértéke.

S bár önmagát csupán naiv újságolvasóként írja le, fokozottan figyel a diktatúrát megélt vagy éppen átélő országokra. Örül neki, ha könyvei vitát váltanak ki egykori hazájában, annak viszont már nem, hogy a vitakultúra mennyire elsekélyesedett. Romániában jellemző, hogy egy-egy vita csakhamar agresszív felhangokat kap, mert a vitapartnerek az ellenvéleményt ellenségeskedésként fogják fel. Sajnos ez jellemző ránk is.

Hazánkat egyébként úgy látja, hogy lépéseket tett az autoriter berendezkedés irányába, vagy tán már el is érte azt. És ez azért is meglepő, mert Romániából nézve Magyarország még a diktatúra idején is liberálisabb beállítottságú országnak tűnt. Olyannak, amelyben él egy olyan civil szemlélet vagy szubsztancia, amit nem lehet tönkretenni. Ezért is érthetetlen számára a jelenlegi EU- és IMF-ellenesség (a városban látható plakátok), mert ez a fajta nacionalista szemléletmód törvényszerűen elszigeteltséghez, provincializmushoz vezet.

Nem véletlen, hogy a térség legtöbb diktatúrája is nacionalista volt. Németországból nézve elszomorító, hogy a magyar Nobel-díjas szerzőnk, Kertész Imre Berlint választotta otthonának, mert nem tudott megbékélni a magyar hétköznapi valósággal. Ugyancsak elszomorító, hogy az Amerikából hazaköltözött Heller Ágnest sem tudják kellőképpen megbecsülni.

S bár szinte minden regénye a romániai diktatúrát dolgozza fel, még mindig messze vagyunk a teljes igazságtól. A traumák feldolgozása hosszú évtizedeket vehet még igénybe. Ma sem tudjuk például, hogy mennyi embert lőttek le a magyar–román határon vagy a Dunánál? Talán többet, mint a berlini falnál. De senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy ezen élményekkel szembenézzen. Romániában még ma is sokan elzárkóznak attól, hogy belenézzenek a szeku által vezetett aktáikba. Ő maga is legfeljebb segíthet ebben a szembenézésben, de ő nem vállalkozhat arra, hogy társadalmi párbeszédet kezdeményezzen a ma még kibeszéletlen ügyek kapcsán. És arra sem, hogy mások nevében vagy helyett végezze el a diktatúrával való szembenézést.

Mely diktatúra még manapság is tartogat számára meglepetéseket. Egykori alkotótársáról, a késő-dadaista Oskar Pastiorról például kiderült: maga is kollaborált a román titkosszolgálattal. Pastiorral közösen készültek megírni a költő lágerélményeit (a nagyszebeni kamaszfiút oroszországi munkatáborba viszik öt hosszú évre), ám Pastior halála véget vetett a munkának. Müller így a jegyzeteket felhasználva egyedül írta meg mindmáig leghíresebb regényét, a Lélegzethintát. Müller elmondta: sokkolta a hír, miszerint maga Pastior is besúgó lett volna. Az akták áttekintése alatt mindössze hét, teljességgel jelentéktelen jelentést találtak a tíz év alatt. Az is kiderült, hogy nem sokkal hazatérése után Pastior írt néhány verset a lágerről, amelyet a hatóságok antiszovjet izgatásként értelmeztek, s így kényszerítették bele az együttműködésbe. A homoszexuális Pastiornak, mely önmagában is súlyos büntetéssel járt, a hosszú börtön egyszerűen nem jelenthetett alternatívát.

– Nem tudom elítélni őt. Esete arra is figyelmeztet, hogy nem szabad általános erkölcsi ítéletet megfogalmazni. Minden eset egyedi és saját elbírálást kér – hangsúlyozta Müller. Hiszen mások tíz jelentést adtak be hetente, s megint mások önként vállalták a besúgást. De talán ezzel a cseppet sem egyértelmű esettel is közelebb férkőzhetünk a diktatúra megértéséhez.