Az élet szeretet vagy gyűlöletbiznisz
– Mire szoktál költeni?
– Más ember, ha viszi valamire a szakmájában, összekapar egy BMW-re valót, és azt fényezi. Ha esik az eső, letörölgeti a cseppeket. Nekem meg van öt gyermekem, ők a luxuskiadásaim.
– Verset is költesz róluk?
– Szoktam, mert a Bögre család és a Bögre család újabb kalandjai című gyerekvers-köteteimben ők a főhősök. Az ő történeteik szerepelnek bennük, valahogy úgy, mint Szabó Lőrincnél a Lóci-versekben. Lett egy-két elég népszerű belőlük, például a Dorottya legyőzi a hisztit címűt a Kaláka is megzenésítette.
– Nem nehezményezték, hogy versbe foglalod a magánéletüket?
– Dehogynem, főleg, mikor a korábbi énjük megjelenik. Ők már gyönyörű nagylányok, és azok a kis béna csajok, akik a versben szaladgálnak, nem mindig tetszenek nekik.
– Kritizálnak? Beszólnak, hogy apa, ez nem sikerült?
– Azt mondják: „Apaaa, szeretünk.” Vagy: „Jaj, apavicc.” Mert állandóan hülyülök, gyári hibás vagyok, szójátékokat gyártok éjjel-nappal.
– Ki tud fát hasítani a hátadon?
– Nekem nyugodtan lehet, elég türelmes jószágnak mondanak. Néha persze elszakad a cérna, de csak akkor, ha ügy van. Például ha abban kételkednek, amit én szorgalmazok: a versnek és az irodalomnak köze van az élethez.
– Mert azt mondják, hogy nincs?
– Így kimondottan senki sem mondja, de ha felütsz egy tankönyvet, úgy tűnik, hogy a földön semmi köze nincs az élethez.
– Próbáltál már tankönyvet írni vagy módosítani?
– Gyakran megesküdtem a gyerekeim tankönyvein felhúzva magamat, hogy egyszer tényleg írok egyet. Virtuálisan már dolgozom ezen egy ideje. Tavaly nyolcvan kisebb-nagyobb városban, faluban, könyvtárban, általános iskolában, óvodában, idősek otthonában jártam, és egy folyamatosan módosuló tankönyv alakul a fejemben. Ebből néha szóban elő is adok a diákoknak.
– Lehet pártatlan egy író?
– Nem vagyok hajlandó pártigazolványokat látni az emberarcok helyén. Ha így akarjuk: mindkét, sőt, mind a sok oldalon vannak barátaim, és olyanok, akiknek a verseit, prózáit igazán szeretem. Egyrészt, nem értek a politikához, másrészt, magánemberként van ugyan véleményem, ami rám tartozik meg a szavazóurnára, esetleg azokra, akikkel egy-két szót beszélünk erről. Hevesen nem szoktam politizálni, az ember inkább elégedetlen a dolgokkal, az ország működésével, jobbról is, balról is.
– Leválthatók a kritikusok?
– Nem hiszem, hogy le kellene váltani őket, de az sem baj, ha van kritikai párbeszéd. Ez utóbbit nagyon sok minden fékezi: személyes ellenszenv, pártoskodás, az illem, például, ha valakinek az ivócimborája vagyok, akkor megdicsérem a dolgait. Elhatároztam, hogy bár nagyon sokat tudok puffogni, dohogni különböző irodalmi dolgok kapcsán, csak pozitív kritikát írok. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkit halálba dicsérek, hanem, hogy azokról írok, akikről pozitívat tudok. Ez sem kevés, bár most fel kellett függesztettem egyéb munkáim miatt.
– Miért fontos, hogy csak jókat írjál? Hogy szeressenek?
– Nyilvánvalóan mindenki szeretetéhes, de belejátszik az önzés is. Ha egy kezdőt beledorongolok a földbe, az elég szemét dolog. Ha valakit a nemzedékemből, ja, persze, mert féltékeny. Ha egy nagyfiút megkritizálok, akire amúgy ez ráférne, akkor azt vágják hozzám: a fenegyerek ezzel akar feltűnősködni, hozzátapasztani a nevét egy sikeresebbéhez. A jelenlegi kritikai kontextusban nincs jó pozíció.
– De a pozitív kritikára meg azt mondják: be akar nyalni.
– Próbálok nem kinyilatkoztatni emberekről, inkább kiszabadítani a versekből a jelentéseket. Mert látható: van egy jelentős szakadék írók és olvasók között. Én abban a badar hitben élek, hogy ezt viszonylag könnyen fel lehetne számolni. Ha lenne olvasási kulcsunk a XIX. század után készült művekhez.
– Akartak megvenni kilóra?
– Az embert naponta megveszik kilóra – egy mosollyal, kedvességgel, felkínált honoráriummal, amire azt hiszed, hogy a munkádnak szól. Annak is, de nem úgy és nem azért. Ilyenkor az ember megpróbálja a legjobb komponenst összeállítani. Állandóan kisügyesben masírozunk, és megvesszük egymást, ha úgy tetszik: az élet szeretetbiznisz vagy gyűlöletbiznisz.
