Különleges előadást tartott a hajdútánc történetéről Kardos László koreográfus, tánctörténet-kutató a debreceni Déri Múzeumban, mert szavai nyomán végre kiderült számomra, miért is táncoltak a Hajdúság hírhedt névadói, s főleg mikor.

Hogyan lehetett nekik ilyesmire egyáltalán idejük? Elvégre az állatok hajtásából (a nevük is innen származik) élő hajdúk Debrecentől Bécsig, sőt sokszor egészen Nürnbergig lábon hajtották a szürkemarha-gulyákat, s útközben fegyverrel – bottal, fokossal, karddal – védték a jószágot az útonállóktól.

Roppant kimerítő munka lehetett, s jómagam nagyon csodálkoznék rajta, ha a Debrecen–Nürnberg távolság gyalogszerrel való leküzdése után még volna kedvem táncra perdülni egy szál karddal a fogaim között.Merthogy a hajdúk – ha hihetünk a forrásoknak –éppen ezt csinálták.

Nos, az előadásból azt szűrtem le, hogy lényegében a nagy magyar ivászatok szolgáltak apropóul ahhoz, hogy a hajdúk nekiálljanak és ropják. Márpedig inni és mulatni számos alkalomból lehetett: győztes csata után éppúgy, mint egy-egy állatszállítmány szerencsés célba juttatásakor vagy éppen Dózsa György bestiális megkínzatása alkalmából.

Kardos László kitért arra: nem véletlen, hogy a parasztvezér 1514-es kivégzése során a bakákat még arra is rákényszerítették, hogy az izzó vassal megkoronázott Dózsát táncolják körbe. A magyar hajdútánc ugyanis Európa-szerte híres látványosság volt.

Tánccal mulatnak a hajdúk fotó: Konyhás István

Az előadó rövidfilmeket vetített annak bizonyságául, hogy a fegyveres katonatánc igazából „internacionalista” jelenség, elvégre az általunk magyarnak ismert hajdútánc egyes formai elemei megtalálhatók a román, az albán, a török, sőt az egyiptomi kultúrában is. Olyannyira, hogy a tánc guggolós motívuma nem is magyar eredetű, hanem szláv közvetítéssel jutott el hozzánk, az pedig a török janicsárok szokása volt, hogy a kardjukat a szájukba vették tánc közben.

Megismerkedhettünk a román „hajdau” tánccal is, amelynek koreográfiája nem kíméli a női nemet. A román hajdútáncos férfiak ugyanis bot helyett egy-egy nőre támaszkodnak, így próbálják lerúgni a csillagot az égről. A támaszként használt nők olyan komoly megpróbáltatásnak vannak kitéve, hogy a másik oldalról egy-egy nő támasztja őket – igaz, még mindig jobban jártak, mint azok a török hadifoglyok, akiket a hajdútáncot járó Kinizsi Pál viszont a foga közé kapott.

Ezek után Kardos László és felesége még meg is énekeltette a közönséget („nosza hajdú, fürge varjú, járjunk egy szép táncot, nem vagy hattyú, sem rossz fattyú, kiálts hát egy hoppot”), hogy a saját fülünkkel halljuk a pergős nyolcados ritmust: bizony az sem magyar, hanem szláv.

A hajdútánc hazai népszerűsége a XV. és a XVIII. század közé esett, a XIX. századra kiment a divatból. Még Debrecen környékén sem maradt eleven a népi tánc emléke, az 1950-ben alakult Debreceni Népi Együttest mintegy negyven éven át vezető Béres András egy helyütt legalábbis ezt írja: „Debrecenben nem volt hagyománya a népi táncos kultúrának. Úgy kellett hittel, kitartó munkával, nagy tettrekészséggel megteremteni.”

Nos, a hittel és a kitartással végzett munka meghozta a gyümölcsét: a cívisvárosban az említett Debreceni Népi Együttes mellett több évtizedes múltra tekint vissza a Hajdú Táncegyüttes is, amelynek repertoárján természetesen szerepelnek a hajdútáncok, így a teljes magyar nyelvterület jellegzetes néptáncai a rábaközi katonabúcsútól kezdve a mátyusföldi lánytáncon és a szilveszteri kolompolókon át a hortobágyi pásztortáncig.

Az együttes a hazai fellépéseken kívül turnézott már Európa szinte összes országában, az Egyesült Államokban, Egyiptomban, Dél-Koreában, Japánban, Kínában, Mexikóban, Oroszországban és Vietnamban is – többek között nekik köszönhető, hogy a néptánc iránt fogékony közönség szerte a világon tisztában van vele, miképpen is mulattak a hajdúk egy-egy nagy magyar ivászat közben...