Valami hasonlót él át a néző Miskolcon, A víg özvegyet nézve. Ha egy darab ennyire nincs se eljátszva, se elzenélve, se elénekelve, se megrendezve, és mégis bent ül a közönség, sőt, időnként még tapsol is, akkor a darab csakis zseniális lehet.

Valószínűleg tényleg az, akármilyen kevéssé látszik most rajta. Nehéz a kezdés, olyanok énekelnek, akiknek egyáltalán nem kellene, se mikrofonba, se csak úgy, a maguk örömére, aztán megérkezik főszereplő No. 1, Danilovics Danilo gróf, aki szerelmi bánatában léha bonvivánná züllötte magát a derűs Párizsban.

Mielőtt a derűs Párizsra szót vesztegetnénk, előbb meg kell állnunk a léha aranyifjúnál, aki se nem arany, se nem ifjú, Dániel Gábor hangján énekel, és valamiképp Dániel Gábor testébe is van beleszuszakolva, ami azt jelenti, hogy az első jelenetekben nadrágtartóban züllik. A nadrágtartó viselete azonban nem jelent fixen rögzített pantallót, úgyhogy az ember döbbenten látja, hogy a gróf úr a nyitójelenet során végig próbálja magát belerázni a gatyájába.

Nem szívesen hivatkoznék most Lehárra vagy szövegíróira, hogy vajon ilyennek képzelték-e el ezt a kedves, léha csibészt, aki Lolo, Dodo és Zsuzsu karjaiban keresi a feledést a hon és saját bajaira, de annyit határozottan állítok, hogy én magam nem ilyennek képzelem el.

Az is igaz, hogy magát az özvegyet sem ilyennek képzelem, eleinte azt is hiszem, hogy ez valami színpadi tréfa, bejön egy csillámos napszemüvegű, mélyen és ízléstelenül dekoltált asszonyság, kicsit olyan, amilyen Liptai Claudia lesz húsz év múlva, és nyomába erednek a hozományvadász ficsúrok, de jól lebőgnek majd egy perc múlva. Mondanom sem kell, nem ők bőgnek le, tényleg Seres Ildikó a címszereplő. Pedig a hangja már igencsak megfáradt, lent nem szól, fönt rendre alacsony az intonáció, nem egészen világos számomra, hogy mi ebben a jó.

Ez érvényes az előadás egészére. Rusznyák Gábor ötletesen a párizsi repülőtérre rendezte A víg özvegyet a pontevedrói követség helyett, ami eleinte igazán váratlan, és nagyvonalú elképzelés, a díszlet mindenképpen meglepő, ha figyelembe vesszük, melyik darabot is nézzük, de aztán ennyivel be is kell érni. Nincs különösebb értelme, hogy miért ott tartják a követségi estéket, miért stewardok és stewardessek járják a balkáni táncokat, miért épp egy pénzváltó kutricába vonul vissza Valencienne és Rosillon csókolózni.

Mondjuk annak sincs sok értelme, hogy az utóbbi szerepet miért épp Vadász Zsolt énekli, ezt a rémes és ideges kappanrikoltást megint csak nehéz az operett kedves és léha világával összeegyeztetni. A derék tenor igyekszik gyorsan beszélni, mint akinek nem a próza az erőssége, na de majd mindjárt dalra fakadhat. Amikor megteszi, kiderül, hogy talán mégis inkább beszélnie kellene. Vagy, ki tudja, táncolnia.

A táncokért egyébként Gergye Krisztián felel, aki nem gondolkodta halálra magát azon, miképpen is lehetne valami hangulatos, balkáni elemet becsempészni a reptérre, igaz, hogy fantáziáját a kar képességei is béklyóba verhették, de nyilván ez lett volna a feladat. Ehelyett nézegetheti a néző, hogy valakinek leesett a fejéről a sapka, a másik próbálja azt kirúgni a színpadról, hogy el ne csússzanak rajta, de olyan ügyetlenül találja el, hogy pont a kolléganőjét lövi meg vele.

Nyilván az ilyesmi föl se tűnne, ha volna valami más nézni- vagy szeretni való a színpadon. De legfeljebb Fandl Ferenc van, aki úgy viselkedik, mint egy meg nem értett Latinovits Zoltán, és akinek rendezői önkényből a zenés számok alatt fejhallgatót kell a fülére tennie. Vagy van néhány érdekes humor, például az egyik pontevedrói úr szmokingját véletlenül fölgyújtják, mire egy másik kiperdül a szín közepére, és azt mondja: ezek ilyenek voltak a háborúban is, mind elégtek.

Azóta is azon gondolkodom, hogy ezzel vajon mit akart mondani.

Lehár: A víg özvegy
Miskolci Nemzeti Színház