Eddie Edwards élete tökéletes filmtéma. Elvégre benne van minden, ami az angolszász filmgyártásban annyira imádott fejlődéstörténethez szükséges. Adott egy ügyetlen és drabális pasas, aki ráadásul rövidlátó, de gyerekkori álma, hogy versenyezzen az olimpián. Miután alpesi sífutóként nem tudta magát kvalifikálni, egy gondolattal vált és átnyergel síugrónak. Ott esélyes, mert Nagy-Britanniában egyáltalán nincsenek síugrók.

Eddie szinte pénz nélkül, autodidakta módon készül fel, a természet törvényeivel dacolva: látása nagyon rossz, szódásüveg-szemüvegével kell ugrania. Rendre bepárásodik, így az idétlenül kapálódzó „sasnak” fogalma sincs, merre is repül éppen. Ám végül is, sikerül neki: 1988-ban Calgaryban ott van a játékokon. A 70 és a 90 méteres sáncon is utolsó, de felállítja a brit olimpiai rekordot.

Szenzációs szituáció. Eddie Edwards mindezzel sztár lett, annak az ideának az élő megtestesítője, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. Meg az azzal járó harc és küzdelem.

Ezt az igazán felemelő gondolatot frenetikus, igazi feelgood filmben sikerült Dexter Flecther rendezőnek továbbadnia. Játékfilm ez, vagyis nem a teljes valóságot látjuk, a száraz és unalmas résztörténeteket a dramaturgok szépen száműzték, és kifejezetten humoros elemekkel töltötték fel.

Taron Egerton Eddie, Hugh Jackman az edző szerepében alakít nagyot

Eddie szülei roppant szórakoztató mellékszereplők: az apa, a faék egyszerűségével vetekedő kőműves, aki fiát csakis mint glettelőt tudná elképzelni. Az anya pedig mindent megenged a szeretett gyereknek: tökéletesen kiegyensúlyozott családi háttér. Az Eddie-t alakító Taron Egerton pedig megugorja a szintet, hitelesen alakítja az imádnivaló lúzert. Elnézegetnénk csetléseit-botlásait tovább is, de a film akkor válik végleg lenyűgözővé, amikor Hugh Jackman színre lép. Ő alakítja Eddie edzőjét, Bronson Pearyt, aki a világ legjobb síugrója lenne, ha nem úgy inná a viszkit, mint más a hideg vizet. Peary karaktere ad plusz morális töltést a történetnek. Az újrakezdés és önmagunk felfedezése a maguk módján gigantikus klisék, így nagyon nem mindegy, hogyan prezentálják az alkotók. Piszkosul jól megírták ezt a figurát, Hugh Jackman pedig parádésan oldotta meg, ilyen jónak nagyon régen nem láttuk az ausztrál szupersztárt.

Ahogy peregnek az események, egyre jobban érezzük magunkat, a végén pedig legszívesebben egyedül is tapsolnánk, de biztos, hogy a befejezés a legkeményebb szívű kritikusokból is kicsalja az öröm könnyeit.

Az igazán jó életrajzi filmek mindig többet adnak a valóságnál, ezt pedig a mesterien levezényelt érzelmi struktúrával lehet mesévé varázsolni. Egy kicsit azt hisszük, hogy jobb a világ. Aztán utánaolvasunk, és kiderül, hogy Calgaryt követően a Nemzetközi Olimpiai Bizottság bevezette az Eddie, a sas-szabályt: csak azok indulhatnak az olimpián, akik a nemzetközi versenyeken a legjobb 50 között voltak vagy a mezőny felső 30 százalékába kerültek. Eddie azért megpróbálta, de nem sikerült kvalifikálnia magát.

Mindegy, ez már egy egészen más film volna.

Eddie, a sas
Forgalmazza az InterCom