„egy családregény mozaikjai” – hirdeti az alcím. Találóan, hiszen a műfaj klasszikusaival ellentétben itt nincs szigorú időrend, az elbeszélésnek nincs íve, fő iránya, sőt maga a hagyományos cselekmény is hiányzik: azaz valóban mindössze mozaikok vannak, melyek csak részben – és utólag – kerekednek valamennyire egységes történetté, események soráról kizárólag utalásokból értesülünk, epizódok maradnak homályban. Nem ezek az igazán fontosak – sugallja a mű.

A regényben igazából család sincs. A kulcsszereplők törekvéseit, vágyait épp a gyötrő hiány mozgatja. „A család az ördög műve” – mondja önáltató kétségbeesésében az egyik figura, miközben a mű mindegyik valamirevaló hőse szenved a társtalanságtól, a kivetettségtől. Lelkileg, majd biológiailag is abba pusztulnak bele, attól válnak mentálisan sérültté, hogy nem kapják meg a valahová tartozás élményét, hogy kis világuk dermesztően üres. Szeretetéhségük legfeljebb alkalmi pillanatokra elégülhet ki, mindent az ideiglenesség, a belőle eredő bizonytalanság határoz meg. A „lélektől lélekig” vezető létfontosságú út rendre járhatatlannak bizonyul

Olyan családregény ez, mely inverz módon vall az elemi kapcsolatok sorsdöntő jelentőségéről. A szerző ezzel a megoldással nagy hatású, szellemiekben termékeny közeget teremtett.

A műben tehát egyetlen beteljesült, harmonikus viszony sincs. „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – írta volt Tolsztoj az Anna Karenina szállóigévé híresült kezdő mondatában. Nos, Grecsó Krisztián regényében e boldogtalanság változatainak gazdag katalógusát kapja az olvasó. Időtől, helytől, nemtől, intellektuális és kulturális kvalitásoktól függetlenül valamennyi szereplő élete zsákutcába jut.

A gyökértelenség, az otthontalanság oka nem csak a magány. Az, akit vidékről a városba vetett a sorsa, idegennek, elveszettnek érzi magát. Aki pedig visszatér, s a szülőföldtől remélne megnyugvást, a vidékiség sivárságába, kisszerűségébe rokkan bele. A mobilitásért aránytalanul nagy árat kell fizetni.

A regény voltaképpen egymással lazán összefüggő, önmagukban kerek, csattanós novellák füzéreként is olvasható. A szerkezet tehát – mesteri módon – maga is a főhősök életében uralkodó széttöredezettséget, a teljesség elérhetetlenségét sugallja.

A regény végkifejlete – a címnek megfelelően – egy valódi jelmezbál előkészületeivel zárul. De ezt a motívumot jóval tágabban is értelmezhetjük. Mert szinte minden szereplő maszkot visel, rejti a tetteit, vágyait és gondolatait. Életük csődjének bizonyosan ez az egyik kézenfekvő oka.

Grecsó Krisztián: Jelmezbál
Magvető, 2016