Az újrahasznosított hatvanegy éves Pierce Brosnan mindenkit kicsontoz

November Man
Forgalmazza a Freeman Entertainment

Nincs ez másképp a November Man esetében sem, különösen, hogy a címszerepet az ex-James Bond, Pierce Brosnan alakítja. Az egykori A listás szupersztár önironikus újrahasznosítása nem új gondolat, Luc Besson egész iparágat alapított rá, amikor a kellemes hatvanas Liam Neesonből népszerű akcióhőst teremtett (Elrabolva és társai), de hogy nem is mindig jön be az ötlet, azt az bizonyítja, hogy ugyanez Kevin Costnerrel (3 nap a halálig) nem sikerült neki.

Pierce Brosnan esete annyiból tűnhetett atombiztosnak, hogy pályája csúcsán ő is akciósztár volt, nem is akármilyen: őfelsége legelegánsabb titkos ügynökét alakította az ezredforduló környékén. Egyszóval, tényleg van abban báj, hogy egy idős James Bond csontoz ki mindenkit a vásznon, hiszen erre is van referencia: a megőszült Sean Connery bevetése briliáns ötlet volt A sziklában (és ekkor még Michael Bayről is gondolhattuk, hogy rendező). Brosnan esetében is működhetett volna a trükk, hiszen hatvanegy évesen is ugyanolyan sármos, mint húsz évvel ezelőtt, különösen, ha a világ legdrágább öltönyeit adja rá a produkciós stylist. Brosnan pedig mindent meg is tesz a siker érdekében: szúrósan néz, pontosan lő, és egy lord eleganciájával futkos a vásznon.

A néző igazából akkor jön zavarba, amikor a November Man egyéb produkciós értékeivel szembesül. A szebb napokat látott Roger Donaldson rendező (a Koktélt mindenki imádja, ugyebár) ugyanis nem egy Bond-parafrázist tett le az asztalra, hanem inkább a nyolcvanas-kilencvenes évek felejthetetlen akciódarabjait rekonstruálta szolgai módon. Így egészen komikus az a jelenet, melyben a jófiú Brosnan a rosszfiú Luke Bracey-vel pontosan olyan szánalmasan didaktikus párbeszédet folytat telefonon, mint annak idején Sylvester Stallone James Woodsszal A specialistában. De míg Stallone félig lebénult arcának játéka épp elég volt a hitelességhez, Brosnannek nem áll jól a túl sok duma. Meg a verbális keménykedés sem. Túlságosan úrias ehhez a kissé primitív stílushoz – még akkor is, ha a forgatókönyvírók némi alkoholizmussal is megfejelték a karaktert.

Mindazonáltal ezen a problematikán is könnyen túl lehet lépni, elvégre nem Shakespeare-aktorokról van szó, akik a III. Richárdba sülnek bele, hanem egy színtiszta, olykor gagyiba bukó szórakoztató kémmoziról, melynek legnagyobb hiányossága, hogy nincs története. Ennélfogva senki ne csodálkozzon, ha baromira unja a látottakat.