Amikor a tárgyalóterembe igyekezett, az az egy megvilágosító gondolat kísérte: életről vagy halálról kell döntenie. Márpedig ennél súlyosabb ügyben ember határozatot nem hozhat. Ezt a bírót feszítő, lélekrágó dilemmát beszéli el Ian McEwan regényében úgy, hogy a könyv befejezése után arról gondolkodjunk, milyen hamis minden, amit szigorú objektivitásról tudunk.

Hiszen itt a bíró, akinek el kell döntenie, szabad-e hitének parancsa miatt a halálba mennie egy kamasznak, aki emberek alkotta törvények miatt még nem dönthet maga, de a vallás tanításának megfelelően elutasítaná az orvosi beavatkozást. A kórház ügyvédje érvel az élet mellett, a gyerek képviselője a szabadság nevében a halál választásának lehetősége mellett.
A bírónak meg mindent mérlegre kell tennie. De mindenekelőtt azt, mit mond a törvény. Meg azt, hogy az ifjú már csak pillanatokra van attól, hogy felnőtt legyen. Meg azt is, felülírhatja-e a bíró, a jog a végtelen hitet, amely sokak számára elviselhetővé teszi a szenvedést. Meg azt is, ­van-e egyáltalán joga bárkinek megmondani, mi a jó.

És miközben őrlődik, férje otthagyja egy fiatal ­nőért, majd elköveti a nagy hibát, megcsókolja a fiút, akinek életét mentette ítéletével, hogy aztán a halál legyen a történet végszava. Ami viszont gondolkodásunk eleje. Hiszen azután már csak az jár a fejünkben, miféle tényezők befolyásolhatnak ítéleteket vagy azok nyomán életeket, a törvény szaván felül. Például a hit. Például az, hogy mi történt, amikor előző alkalommal ilyen ügyben döntött a bíró. Például a magánélete.

Hogyan volna elgondolható a minden kizárása, a ráció izolálása az életünktől, az érzel­meinktől, a hangulatainktól, a történeteinktől? Hogy családjogi ügyben nem befolyásolja az ítészt tapasztalása saját életéről, amely darabokra hullott hirtelen? Hogyan volna lehetséges, hogy a következő alkalommal nem jár majd a fejében a sorsa annak az embernek, akiről ítélt, akit csókolt?

E  kérdéseinkre a könyv nem ad választ. Az a különlegessége, hogy nincs benne semmi különleges. Se formai újítás, se nyelvi bravúr. Ám mutat egy életet, amelyet nem szoktunk elképzelni. Pedig ez az élet felfoghatatlan morális dilemmáival együtt azoké, akikre az igaz­ságot bíztuk. Róluk kell úgy tudnunk, hogy bármi történjék is, végül mindig csak az vezérli őket, hogy a jó nyerjen, a ­rossz veszítsen. Így McEwan végsősoron arra ébreszt rá, hogy az a reményünk: az ember jó. Éppenséggel napi tapasztalásunk ennek ellenkezőjét is bizonyíthatja, de nincs, tényleg nincs más esély, mint elhinni: mind a jót, az igazságot keressük.

Az élet ajándéka meg az, ha csak a végén, a legvégén derül ki, hogy hiába tettük, mert nincs igazság.

Ian McEwan: A gyermektörvény
Scolar, 208 oldal