Nem is a szerénysége miatt. Az 1987-ben született énekesnő egyben dalszerző is, számos kollégájának írt kiváló dalokat. 2012-ben elnyerte a brit kritikusok díját, és az év énekesnőjévé választották. Énekelt a londoni olimpia nyitó- és záróünnepségén. Csak néhány adat, amely minden másnál jobban bizonyítja, hogy a csapból is folyó Adelének új, mindenki másnál erősebb kihívója akadt. Olyasvalaki, akinek minden esélye megvan arra, hogy Tina Turner vagy Whitney Houston nyomdokaiba lépjen.

Fotó: Bodnár Boglárka / MTI

De az önértékeléssel akartam kezdeni. Nyolcévesen dalokat ír, 15 évesen már olyan tehetséges, hogy csak idő kérdése, mikor fedezi fel valamelyik tehetségkutató. Ő mégis nemet mond a kiadói életre, inkább befejezi a középiskolát és felvételt nyer a Glasgow University egyetem orvosi karára. Az ösztöndíját a város szállodáiban zongorázva egészíti ki. Nem akarja ott hagyni az egyetemet, mert nem szeretne egy lenni a több tucat londoni énekes közül.

Ehhez képest a Veszprémfeszt záró estéjén kis híján szétfeszíti az Aréna szűk terét, mert az a hang nem csupán telt, kifejező és intenzív, de olyan erővel rendelkezik, hogy kerozin híján egy Boeing is fel tudna szállni vele. Debütalbumának (Our Version of Events) a rádiók által rongyosra játszott dalait adja elő, de élőben más értelmet kap az egész: mint amikor az aszfaltrajz ákombákomjai megmozdulnak, és életre kel a négy vonalból meghúzott elefánt.

És most először végre hozzánk is megérkezett.

A Heavennel kezd, és a zsúfolásig telt veszprémi csarnok ekkor még csak tátott szájjal hallgatja. Szűk másfél órát kapunk ráadás nélkül, sokan mégis úgy hagyjuk el a küzdőteret, hogy nagyon fel kell kötnie a gatyáját annak az előadónak, aki az év koncertje címet el akarja venni tőle. Talán majd Robbie Williams a Szigeten. Már ha csúcsformában jön.

Hirtelen nem is tudnám megmondani, mi volt a csúcspont. A River, amelyet a vokalistáival ad elő a capella? Vagy a végén felpörgetett Read All About It, amelynek közepén, be kell vallanom, a torkom is elszorul? Vagy a Next to Me, amikor már a takarítónők is talpon vannak, mert egyszerűen nem lehet kibírni ülve? Netán a My Kind of Love, amely alatt már feltétel nélkül halálra ölelnéd a melletted ülőket? Esetleg a Sweet Architect, amely már az új albumot harangozta be, és ami minden jel szerint olyan jó lesz, mint az első, amely mindent vitt? Vagy igazából minden dal, mert ritkán éri a koncertlátogatót az az érzés, hogy minden a helyén van, és a zene nem kín, nem alibi, nem pénzszerzés vagy lehúzás, hanem az a csoda, ami egyből endorfint termel, és eláraszt mindenkit, aki csak hallja?

Mert Sandé nem a tehetségkutató versenyek tucatgyőztese, akinek a szavatossága egy év után lejár, mint a romlott tejnek. Szenvedélyes, mégis érzékeny, és soha, egy pillanatig sem steril. És akkor most jönne az, amit minden Korda–Balázs-koncert közben, némi gúnyos lelkesedéssel kezd el skandálni a közönség: Nagy-szín-pad, Nagy-szín-pad! Mert igen, jó lenne őt viszontlátni, minél gyorsabban a Szigeten, Volton, vagy a pesti Sportcsarnokban. Mindegy is.

Sandé vokalistája némiképp már meg is előlegezte ezt, hiszen: Good evening, Budapest!-tel köszöntötte a veszprémieket.

Hátha egy jósnő veszett el benne.