„– De hát… hogy lehet itt élni? – kérdezte Valentyina Viktorovna lassan, szünetet tartva a rövid szavak között. – Tudja a fene…” – feleli a polgármester Roman Szencsin művében. A 2009-es, számos rangos díjra jelölt „újrealista” regény azért lett hazájában ünnepeltté, mert ellentétben a városközpontú orosz irodalmi hagyománnyal, azt mutatja meg, hogyan vegetál a nép egy isten háta mögötti faluban a posztszovjet időkben. Nyikolaj Mihajlovics Jeltisev, a neje, Valentyina és az egyik fiuk, a „félkész” Artyom egy kriminális eset után, kényszerből költözik Muranovóba, az idős nagynéni kunyhójába.

Az ötvenes éveiben járó bukott rendőr és a vele egykorú könyvtáros oldalbordája házépítést tervez. Hogyha nem „egy árok fekete, kilátástalan feneke” volna, ahol túlélni igyekeznek, mondhatnánk, hogy léhaságuk Pató Pál-féle. Ám a gödör alján nincs sem morál, sem jellem, sem vágy, sem ambíció. „Gyorsan, megállíthatatlanul gurul ­lefelé az élet a lejtőn”, nincs kapaszkodó, a reményt az jelenti, hogy a kisebbik fiú, Gyenyisz egyszer kiszabadul a börtönből.

A könyörtelen prózában talán az a folyamat a legnyomasztóbb, ahogyan Jeltisevék az eleinte bennük viszolygást keltő környezetükhöz idomulnak. Érkezésükkor undorral kóstolják a helyileg kotyvasztott „vodkát”, néhány esztendő múlva minden értelemben csak a szesz tartja őket életben. A Jeltisev család antihősei rosszak, akaratgyöngék; nem bírják a rokonszenvünket, de szánalmat érzünk irántuk, és nem ítélkezünk felettük.

A többek szerint nihilista szerző szociografikus alapossággal ábrázolja Muranovót mint a szélsőséges erőszak, a tehetetlen düh és az ostoba, haszontalan életek-halálok földjét. Szenvtelenül írja le a bénultságot, a pusztulást, a hat év alatt végbement külső-belső lecsúszást. Ezért is olyan megrendítő a se élni, se halni nem tudó Tatyjana nagynéni méltóságteljes alakja, ahogyan nap mint nap, a körülményekkel dacolva, rendet teremt a maga világában. Csodálatos, amikor Szencsin hangütése az elesettség, az öregség kapcsán pillanatokra elégikusra vált.

Noha e vigasztalan alkotásra is igaz Woody Allen a Háború és békét összegző bonmot-ja: „Az oroszokról szól”, a sötét, egzisztencialista állapotrajz túlterjeszkedik az országhatárokon. Ezért is, hogy az M. Nagy Miklós nívós fordításában olvas­ható, korántsem pusztán orosz sorstragédia befészkeli magát az agyba, so­káig dolgozik az emberben.

Roman Szencsin: A Jeltisev család
Európa Kiadó, 270 oldal