Audiovizuális orosz a tanyán
Hogy ebben az iskolában volt erre vállalkozó, az is valóságos csoda.
A képen tizenegy gyerek van, két teljes osztály. A teljesen osztott oktatást csak 1987-ben vezették be Fülöpházán a községi művelődési ház honlapja szerint. A kép készültekor feltehetően már "szakos" oktatás folyt. Később a tanyasi iskolából a gyerekek bekerültek a községi iskolába, amely végül 2007-ben megszűnt, hogy aztán tavaly új névvel és a református egyház kezelésében indítsák újra a tanítást. Egyelőre az alsó tagozat nyílt meg, de ahogy felnőnek a gyerekek, nő az iskola is – ígérik. Nyilván szerepe volt az iskola újranyitásában annak, hogy a község fideszes polgármestere egyben a körzet országgyűlési képviselője is. A fülöpházi szülőknek azt is megígérték, hogy senkire sem erőltetik rá a hitéletet. A helyi média szerint a lelkész azt mondta: szeretné, ha a gyerekek maguktól mennének a templomba. Fülöpháza egyébként a kiskun tanyavilág egyik központja, a felszabadulás után, a helybeliek óhajára lett önálló község.
Nekem tetszik ez a hajdani osztályterem a maga megszokottságaival és intimitásával. Látszik, hogy a tanítónő "kétfelé" dolgozik. A kisebbeknek magyaráz, miközben a másik hat gyerek magnózik. Talán szövegértést gyakorolnak, talán a cirillbetűs írást. Látszik, hogy jól szerelték fel a berendezést az iskolában. Nem úgy, mint egykori egyetemi kollégámnál, aki – elbeszélése szerint – akkor esett hasra a magnó kábeljében, amikor szakfelügyelő előtt demonstrálta volna a maga és tanítványai audiovizuális tudományokban való előmenetelét.
Mégis az az érzésem, hogy az itt tanuló gyerekek sem tanultak meg oroszul, hasonlóan sok millió magyarhoz. Rengeteg oka van az orosz nyelvoktatás hazai kudarcának. Elsősorban a kényszer maga. Eleinte átképzősök tanították, akik egy leckével jártak tanítványaik előtt. Az én első orosz tanárnőm eredeti hivatását tekintve háztartástan szakos volt. Kiválóan főzött, varrt, hímzett – gondolom, de a főztjéből ettem is. Kortársaim többségének vannak vicces történetei orosztanárokról, akik a hadifogságból hoztak különös nyelvváltozatokat haza. A későbbiekben persze megfelelő diplomával ellátott pedagógusok tanították a nyelvet, de ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a befektetett iszonyú energiának érezhető legyen az eredménye. A nyelv idegen maradt, s az az érzésem, nem is gondolták soha komolyan, hogy majd valamennyi magyar tanuló elsajátítja. Internacionalista feladat volt, amelyen túl kellett esni.
Voltak persze szerencsére az orosz nyelvnek, kultúrának fanatikusai is – nekik sikerült magukkal ragadni sok tanítványukat. Most meg egyre többen vannak, akik a fejüket a falba verik amiatt, hogy eltöltöttek nyolc, esetleg még több évet az orosz nyelvvel, de a cirill betűs szöveget sem képesek elolvasni. Pedig a munkájukban, tudományos együttműködésben, üzleti életben nagyon is jól jönne. Talán ha annak idején nem számít szabadságharcos tettnek elutasítani ezt az értékes tudást, akkor többen rákapnak az ízére. Egyébként az orosz nyelv alapfokon is bonyolult, és nem a cirill ábécé miatt az.
Voltak azért jó kísérletek. Emlékszem az akkori iskolatelevízió orosz nyelvleckéire, amelyben Darvas Iván és Cs. Németh Lajos szerepelt. Mindketten kiválóan beszéltek oroszul. Darvas énekelgetett is, gitárral kísérte magát. Emlékeznek talán rá, hogy a Tizedes meg a többiekben is produkálták a nyelvtudásukat: Cs. Németh volt az a bizonyos orosz a spájzban.
A képnél érdemes még elidőzni. Minden gyerek iskolaköpenyt visel. Tudjuk, hogy sötétkéket. Ez volt a rend. De volt már bizonyos lazulás is. Tessék megnézni, hogy a harmadik sorban ülő kisfiú bal kézzel ír. Tehát akkor, a Kádár-korban ezt már megengedte az iskola. Pár évvel korábban a diktatúra még mindenkit átkényszerített a jobb kézre. Tanúsíthatom.
