Egyébként tényleg nem az: Krasznahorkaváralján vagyunk, a Gombaszögi Nyári Táborban, úgyhogy elengedjük a kávékérdést, a tábor az más, még akkor is, ha az elnevezéstől függetlenül eléggé hasonlít ez az egész egy kis fesztiválhoz, amennyiben van nagyszínpada (a Királyréten), van chill sátor, van beszélgetős sátor, van színház, van állandó és pop up kocsma, valamint rengeteg sátor, következésképp rengeteg ember.

A rengetegség mondjuk, ha a „valódi” fesztiválokkal vetjük össze Gombaszögöt, némileg más értelmet nyer: a tábor összesen néhány hektáros területen helyezkedik el a település erdős-mezős kempingjében, általában naponta úgy ezer-ezerötszázan vannak, túlnyomórészt felvidékiek. A Gombaszögi Nyári Tábor ugyanis már 1977 óta a szlovákiai magyar fiatalok legfontosabb találkozóhelye. Mintegy 120 önkéntes szervező és társszervező végez itt minden munkát a sajtózástól a színpadépítésig, a fotózástól a vendégek fogadásáig.

Van, aki már fáradt közülük, de még így is mindig futja egy mosolyra, ha valamire szükségünk volna. És mindig szükségünk van valamire.

Péntek este érkeztünk, és már a regisztrációs pultnál kinyílt a szívcsakránk a nem annyira vadonatúj ismerősök üdvözlő szavaira & öleléseire, „túléltük az esőt, most már semmi baj nem lehet”.

És tényleg nem a bennünk élő Vesszen Trianon mondatja velünk, hogy úgy éreztük: hazaértünk. És ez végig így maradt. Egyrészt a helyszín miatt, ami üres állapotban valószínűleg egy sima kemping, bár a kisebb domborzati különbségek meg az a szép sűrű erdő még ezt is elemeli a szokásos sátras helyektől.

„Túléltük az esőt, most már semmi baj nem lehet” fotó: Stofira Erik

És aki minden fesztiválon el tud tévedni minden évben, annak elég jól jön ez a szellősség, átláthatóság és könnyen bejárhatóság. Ja, hogy ez nem egy fesztivál. Akkor mindegy. Aztán meg azért, mert csakhamar viszonylag bizalmas nexusba tudtunk kerülni a pultoslányokkal, akik már a hamar elkövetkező második körnél tudták, mit fogunk kérni, és akikkel könnyű megegyezésre jutottunk: a hely majdnem komplett citromosásványvíz-készletét biztonságba helyezik, és ezentúl csak nekünk adnak majd belőle, ha már nincs jég és citrom a kedvenc nyári italunkhoz, amely.

De az előbb említetteknél is sokkal fontosabb, hogy úgy tűnik, ezek a felvidéki magyar fiatalok tényleg nem csupán azért érkeztek, hogy multicégek molinói alatt domesztikálják magukat merevre méregdrága italokkal – se molinókkal, se vészes lehúzásokkal, se különösebb, alkohol okozta merevséggel nem találkoztunk. Lazasággal annál inkább. Érdeklődő lazasággal.

Nemcsak a koncertek vannak tele ugyanis, korábban az Intim Torna Illegálé, érkezésünk napján a párkányi Jóvilágvan zenekaré vagy éppen a Punnany Massifé, a Tankcsapdáé, hanem a délutáni sáv különböző beszélgetései és előadásai is.

Itt Gombaszögön ugyanis nemcsak a fiatalok, de a magyar szervezetek, sőt a magyar és a szlovák szervezetek is találkoznak egymással, meg beszélgetnek, meg vitáznak, és a félig vagy tán egészen hardcore közéleti fórumok idején is sokan ülnek-állnak, kérdeznek, beszélgetnek egymással a vonatkozó helyszíneken.

Elindult több mint 1500 srác a hegyre (rekord!), a várhoz fel, megfogták egymás kezét, vállát, miegyéb, élőláncot alakítottak körülötte. És átölelték. 

Így volt ez mondjuk az erdélyi nyelvjogi mozgalmakkal kapcsolatos beszélgetésen, vagy a gender ideológiákkal összefüggő témákat boncolgatón, majd Huncík Péter délutánján a Labirintus udvarban, de az atomenergia kérdései is sokakat érdekeltek, a háborús újságírásról szóló előadásról, illetve a magyar pártok csörtéiről nem is beszélve most.

Vagy az irodalmi programokról, amelyek jó részét az Irodalmi Szemle című felvidéki folyóirat munkatársai szervezték-gondozták; mi a Zsemle című tárcasorozatuk szerzőinek beszélgetését és felolvasását, valamint JAK-os írók és költők estjét láttuk szombaton.

De a Fiatal Építészek Fóruma által megálmodott, közösségi munkával felépített Szalmaszínház eseményeiről is a legnagyobb elismerés hangján tud szólni, akit csak megkérdezünk.

Ez különben szerintünk a tábor legkellemesebb helyszíne, ahol „részvételi” előadások és „hagyományos” meg „nem hagyományos” színházi előadások kaptak helyet, például a Káva Kulturális Műhely vagy a TÁP Színház égisze alatt, illetve a felvidéki slam poetry szervezői meghívására a táborba látogató magyarországi slammerek előadásán és workshopján (mely utóbbi egészen elképesztően felszabadultra, érzékenyre, őszintére és minőségire sikeredett, ami már csak azért is esett különösen jól, mert a „budapesti slammerek” és a jelen cikken végigvonuló T/1-es hangütés tulajdonképpen ugyanazt a halmazt fedi le.)

A koncertek mellett két óriási közösségi megmozdulással találkoztunk az ottlét alatt: az egyik a kopjafaavatás, amely a tábor talán összes ébren lévő tagját a kis mezőre szólította. (A kopjafákat 1978 óta ugyanaz a művész, Nagyferenc Katalin készíti. Ez is micsoda gyönyörű hagyomány?!) A másik pedig a vasárnap délben esedékes várölelés. Úgy értjük: a krasznahorkai vár átölelése. Konkrétan. Elindult több mint 1500 srác a hegyre (rekord!), a várhoz fel, megfogták egymás kezét, vállát, miegyéb, élőláncot alakítottak körülötte. És átölelték. Egészen biztos, hogy Krasznahorka (korábban alaposan megsebzett) vára még büszkébb, mint eddig: hogy ennyire szeretve van.