Ha más haszna nem lenne a Varga Katalin balladája című filmnek, csak az, hogy végre helyzetbe hozza a sepsiszentgyögyi Pálffy Tibort, már megérte. Megérte elkészíteni, megéri megnézni. Pálffy Tibor nagyszerű színész a színpadon is, de filmre való az égő szeme, a szép Zrínyi-feje, amely egyetlen pillanat alatt válik egy vad csavargó ábrázatává, ha kell. Szívem szerint már mondanám is a tanulságot, hogy attól beteg a magyar film, hogy folyton Csányi Sándornak keresik benne a szerepet, miközben egy ilyen filmes arc is elérhető.

Csakhogy nyitott ajtókat döngetek, a szemlegyőztes Bibliotheque Pascalban is játszik Pálffy Tibor, más erényeket kell keresni a Varga Katalin balladájában. Újabb lehetőségként azt lőném el, hogy a legjobb magyar filmet egy angol rendezte, román pénzből erdélyi helyszíneken, de nem mondanék igazat. A Varga Katalin ugyanis az idegenségével hat, ezzel a keleti varázzsal, hogy lovat hajtanak, miközben a mobiltelefont nyomogatják, azzal a Kusturica-szerű nagybajuszú, kalapos fazonnal, aki nyitott zubbonyban, kitett pocakkal, nyakmerevítővel és egy szál tanga alsóbugyiban prédikál az erkölcsről. Azzal, hogy folyton szotyoláznak, ami Európa nyugatibb felén nyilván éppen olyan meglepő, mint nálunk a bételrágás.

Vagyunk annyira nyugat, hogy egy ilyen környezetbe még az érzelmek igaziságát, a hígítatlan, meggondolatlan, nyers vadságot képzeljük, ott még tudnak szeretni, büntetni, ott még közösség a társadalom, elfogad, kivet, aztán egyetlen halálos szekerezéssel megpróbálhatjuk helyrerántani a kizökkent időt. Itt szabadlábon mászkálnak még a Médeiák, Phaedrák, Antigonék és Elektrák, meg a Varga Katalinok. Próbálok ennek nem bedőlni, ahogy a fölerősített, csodálatos természethangoknak sem, a ropogó tűznél nyiregő hegedűnek. Mennyi marad akkor a filmben?

Marad. Mégis szépen megírt, gondosan filmszalagra vitt történet, fordulatokkal, amelyeket nem találtam ki előre, nem legyintve vártam a megsejtett vagy tudott jelenetek bekövetkeztét, hanem együtt haladtunk a történetben a szerzőkkel és szereplőkkel. Vannak jelenetek, amikor izgulok, hogy mi lesz ebből, szeretném, ha a pengearcú Katalin (Péter Hilda) valahogy ügyesen intézné a dolgait. Táncolnak a tűz körül, és sűrűsödik a feszültség, nem az történik, amit látunk, csak nem tudjuk még, mi az, amit látunk, azt meg végképp nem, mi történik - mint a Hitchcock-féle ebédelő emberek. Ha csak esznek, az a világ legunalmasabb filmje. De ha az asztal alatt van egy időzített bomba, akkor az már valami. És a Varga Katalin balladájában ott az időzített bomba. Hogy közben nem ebédelnek, hanem pálinkáznak a presszóban, a lábujjuk kilóg a bakancsból és a hátérben két atyafi ropja a hegedű hangjára - az talán nem baj.