Akadnak olyan pillanatok, amelyeknek hirtelen, szinte megfoghatatlanul, egyszer csak tétjük lesz, mintha múlna rajtuk valami, és mivel ez az érzet egyáltalán kialakulhat, a pillanat is tartalommal telítődik, így aztán fontossá is válik. Most már csak azt volna jó tudni, hogy honnan alakul ki egyáltalán ilyen érzet a pillanatok szemlélőiben, akik akár átélővé is lényegülhetnek. Ennek már önmagában is tétje van, hiszen e ponton már a kívülállóságunk kérdőjeleződik meg, épp ezért tárgyilagosságunk is valamiféle gellert kap, mert a külső szemlélő számára egyetlen mozdulat is jelentéssel bír, tartalmat tulajdonít neki, egy szobor kávéscsészét vagy valami egészen mást tartó kezének például, ahogy benyúl a megörökített elé, s hoppá, már le is rántjuk a leplet, hát persze, hogy e pillanat részévé akar válni a maga időtlenségét is föladva bár!

Ám az efféle gondolatok mégiscsak dőreségnek bizonyulnak, ha épp kívülállóságunk okán túlnézünk a pillanatba gőzölgő kávéval (na jó, legyen tényleg kávé, mert mi, kívülállók, valójában akként akarjuk látni), annak zamatával és illatával betolakodó szobron, s ha átlátunk rajta, akkor leleplezzük őkelme, pardon, őnagysága titkát, azt a firnyákos-kecses mozdulatot, ahogy behajol a pillanatba, hogy átnyújtson valamit annak, aki ott ül mögötte, kihajolva kissé, szerényen, decensen, kíváncsi tekintettel, amolyan gyermeki kíváncsisággal telve, mindenre rácsodálkozással, rácsodálkozva arra is, hogy itt állunk mi, kívülállók, akik épp az őt örökítő pillanatot szemléljük, ki tudja, miért, de itt állunk, nézzük kívülállóként, rácsodálkozva arra, hogy valamiért mi tényleg rá vagyunk kíváncsiak, az ő kíváncsi tekintetére, arra, ahogyan ránk csodálkozik, így aztán egymásra csodálkozunk és eközben kicselezzük a hölgyet, aki magát próbálja egy kecses mozdulattal illegetni, holott. Holott ő van azon a képen, színpompás burjánzásban, kíváncsi, rácsodálkozó szemmel, decensen, pillantásában értetlenséggel, hogy miért lehetünk itt mi őrá kíváncsiak, miként az a férfi is (meglett ember, szívében nincs se anyja, se apja), aki sámliról, esetleg hokedliről néz, alulról fölfelé pillantva, meglett ember, akinek szívében mégiscsak ott van minden, pillantása zárt, de adakozó is, meglett ember, se istene, se hazája, mint a meglett embereknek általában, hát akkor csak azért is istene, hazája és mindene, hokedlije és sámlija, aztán ott a hölgy a pamlagon, lágyan omló macska, puha kézzel simító, mulandóság-váró, szebb-lét áhító, ostromló-megadó, tétován rebbenő, szőlőszem-billegető, levélhullásban merítkező. Mozdulatlan pillanatok, időmegragadók, ki így ül, ki úgy, ki omlik, ki nekifeszül, neki az égnek, erőtől duzzadón, keményen, vízkék háttérrel, majd ott a szelid mulandóság, háttal a nyitott ablaknak, vigyázz, meg ne fázz, benne kívülálló-önmagunk, anyánk, nagyanyánk, dédanyánk (szia, mama, szia, kedves) ahogy ott ül egyedül, ránk nézve hosszan, elnyúlón, a „megmondtam, látod, hogy vigyázz magadra, gyere haza, ez az otthonod, én mindig várni foglak” pillantásával, és hát megmondta, ő tényleg megmondta, mint a férfi is, aki már nem felénk néz, kívülállókra, mert ő már mindent megmutatott-elmondott a maga tekintetével, amit megmutathatott és elmondhatott, ő már megteheti, túl van a Szerelmen, hogy elnézzen, el, valamerre, máshova, másra, önmagába, és van, aki egyszerűen csak ül, beleolvadva a térbe, parányan a mindenségben, és fölnéz, az égen túlit kutatva a tekintetével, hogy megköszönje neki a mellette ülőt, mert megadta neki. 

Kívülállóságunk oda. Tárgyilagosságunk gellert kap, jelentést tulajdonítunk minden mozdulatnak és a mozdulatlanságnak is. Mivel jelentőséget tulajdonítunk, közömbösek sem lehetünk, hiszen minden, aminek jelentése van, végső soron magunkhoz közelít, rádöbbentve gyarlóságunkra és esendőségünkre, kicsinységünkre és kicsinységünknek a mulandósággal kiteljesedő nagyságára. 

Körbeértünk. 

London Katalin képein a pillanatok önálló életet élnek.  És mint minden életnek, így hisszük, tartalmuk van, mondandójuk s tétjük, mert múlik rajtuk valami: végső soron önnön magunk. 

***

A MÚOSZ székházának legújabb kiállítását, amely London Katalin fotóművész munkáit mutatja be Árnyaltan címmel, Keleti Éva, Prima Primissima-díjas fotóművész nyitotta meg. A tárlat díjtalanul látogatható szeptember 21-éig, hétköznapokon 8–19 óráig a Sajtóház Mikszáth-termében (1064 Budapest, Vörösmarty u. 47/A).