A fokozatosság elve
Bár… Tulajdonképpen bármi lehetett arra a lapra írva, hiszen a sillabusz, ahonnan a fent idézett mintát veszem, sok mindenben egészen mást diktál, mit amit az itt látható gyakorlat mutat. A Családi és társadalmi ünnepek című kiadvány, melyet az MSZMP Nógrád megyei bizottságának agit. prop. (fiatalabbaknak: agitációs és propaganda) osztálya adott közre 1960-ban a megyei tanács vb. (végrehajtó bizottság) művelődési osztályával karöltve, az egész ország okulására igyekezett rendszerbe szedni az új világ új ünnepeit. Mint írták, ezek megvalósításában természetesen „a messzemenő tapintat, vallásos érzékenység kímélése, a fokozatosság elve és egyben a feladat fontosságának tudata” kellett, hogy vezérlő elvül szolgáljon. E körbe tartozott az úttörőavatás, az ifjúvá avató ünnepség (nyugalom, ez az akkortájt 16 éves korban járó személyi igazolvány átadása körüli cécót jelentette), a szakmunkások avatása, a házasságkötés, az anyák napja és a temetés. S mindenek előtt persze a keresztelőt felváltani hivatott névadó.
Na már most, ha a budai Várban minden úgy történt volna, mint Nógrádban, pontosan tudnánk, mi volt az ünnepség menete. A gyermeket (pontosabban: az újszülöttet) a névadó anya vitte volna a terembe (közben felcsendül: Bartók, Gyermekeknek), a Himnusz elhangzása után pedig az ünnepség vezetője, egyben fogadalom-vevő köszöntötte volna a „kedves szülőket, a drága kis újszülöttet és a kedves elvtársakat”. Ezt követően a névadó szülők és a szülők egybehangzó kijelentése alapján megállapította volna, hogy a gyermeknek milyen utónevet adtak, s következett volna a fogadalom szövege. A szülők ígérték volna, hogy gyermeküket „becsületes, a dolgozó néphez hű emberré” nevelik, s hogy minden erejükkel arra törekszenek, hogy szocialista társadalmunk méltó tagjává, hazánk hűséges, odaadó állampolgárává váljék. A névadó szülők pedig azt fogadták volna meg, hogy életének alakulását állandóan figyelemmel kísérik, s minden erejükkel azon lesznek, hogy a dolgozó néphez hű emberré nevelődjön.
Aztán mind aláírták volna az emlékkönyvet, a fogadalom-vevő még az emléklapot is, hogy aztán a tollheggyel együtt átadja a szülőknek. S máris jöhettek volna a beszédek. Egy a fogadalom-vevőtől („A kis csecsemő jövetele ma a családban olyan, amilyet csak a mi rendszerünk adhat az embernek, mert mélységes humanizmusa az igazi emberszeretet talajából fakad”), egy pedig az üzemi, hivatali küldöttség vezetőjétől („Segítsék hozzá, hogy jelleme úgy alakuljon, amint azt a szocialista társadalom megkívánja – legyen szocialista ember”). Szavalat (Ady Endre: Proletárfiú verse, Petőfi Sándor: Fiam születésére, stb.), zene (Janácek: Altatódal). Végül Szózat.
Csak hát az a helyzet, hogy mint a képen is megfigyelhetjük, a valóság ennél azért valamivel prózaibbra sikeredett. Ezen a névadó ünnepségen például alig tíz kisgyerek kapott ünnepélyes megerősítést az utónevéről, s mint látható, akad köztük csecsemő és bölcsődéskorú is. Névadó anyák helyett pedig maguk az édesanyák tartják őket az ölükben: az apák a hátsó sorból figyelik, mi történik. Az ünnepélyes külsőségekben azonban semmi hiba, kiskosztüm és kis fekete ruha, tűsarkú, tupír, hátul vasárnapi öltöny… És lefogadom, az emléklapon is valami komoly, előremutató szöveg olvasható.
Sőt abban is biztos vagyok, hogy némelyik dokumentum ma is ott lapul a fiókok mélyén, megúszva minden lomtalanítást. Még akkor is, ha a névadót magát a rendszerváltás első fuvallata kisodorta az életünkből.
