Amíg a gyermekek a felmosóvödörben lecipelt samponos vízzel és szivacsokkal lemosták, a nagymama ócska flanelköntöséből tépett rongyokkal pedig fényesre törölgették az autót, addig a férjek a motorházban vagy a kocsi alatt matattak. A „hasonló a hasonlóhoz” elv alapján az egyazon típushoz való tartozás jegyében a márka iránti hűségig tartó barátságok szövődtek így ázott mackónadrágú Wartburgosok, Skodások és Trabantosok között, olyan varázsszavak kíséretében, mint: elosztófej, gyertyapipa, alapjárat, ékszíj vagy olajcsere. Nagyban ment a buhera. Szinte mindent képesek voltak megjavítani ezek a lakótelepi ezermesterek, vagy ha mégsem, még mindig mehetett az ember a maszekhoz, illetve a nagy állami céghez, az AFIT-hoz. De ha az országúton robbant le valaki, maradt az isteni gondviselés vagy az angyal. A sárga.

A Magyar Autóklub a 1963-tól vállalt városi műszaki segélynyújtást, beleértve a ködös téli hajnalokon hörgő, lemerült akkumulátorú autók bikázását és az apróbb gyorsjavításokat. 1965. május 6-án aztán arról számolt be a Népszabadság, hogy a hónap végétől a klub megszervezi országúti szolgálatát a bécsi és a balatoni műúton, illetve a Duna-kanyarban, vagyis szombat déltől vasárnap este 10-ig (ugye emlékeznek: akkoriban még hatnapos volt a munkahét; no jó, öt és fél) tíz autója áll a bajbajutott autósok rendelkezésére.

Országúti műszaki segítség alatt persze ne olyasmit tessenek érteni, mint ma, amikor mobilról vagy az út széli segélykérőkről tárcsázunk. Ilyenek akkoriban nem voltak ugyanis. A bedöglött kocsi mellett állva lemeszeltünk tehát valakit – rendszerint valamelyik márkatársat –, és megkértük: szólna a legközelebbi sárga angyalnak, amely szezonban lassabban, egyébként egy órán belül jött is a szakemberekkel és a leggyakoribb hibák elhárításához szükséges szerszámokkal, alkatrészekkel. Mert leggyakoribb hibák, azok jócskán voltak. Nyaranta például a még nemcsak hosszában, de széltében is csupán félig kész M7-es autópálya – frászt, az csupán amolyan autóösvény volt – leállósávnak kinevezett füves útpadkáján két-három kilométerenként ácsorogtak a maguk alá (hűtő)vizelt Skodák. Egy régi darab hajdani tulajdonosaként állíthatom: nem volt a típusnak olyan példánya, amelyikben a gyár és a roncstelep között eltelő földi pályafutása során legalább egyszer ne kellett volna hűtőpatront cserélni. A Skodások körében meg az a jó tanács járta, hogy nyári hőségben, amikor leginkább volt hajlamos felforrni a hűtővíz, a rutinos sofőr tekerje le a kocsi összes ablakát, tökig adja rá a 36 fokban a fűtést, mert ezzel a ravasz hőelvonással megóvhatja féltett kocsija motorját a túlhevülésétől.

Mikó László, a Népszabadság fotósa 1964-ben készítette ezt a felvételt az első sárga angyalok egyikéről. A képen a zigóta állapotban lévő M7-esen egy lerobbant Trabant és az autóklub szerelői mellett FIAT 500-as látható – az angyal szerepében. Kiváló kis autó volt. A hangja, mint egy finoman hangolt bádogdobé, a rugózása spártai, a fogyasztása viszont igazán baráti. A szűk hely, a kényelmetlen ülések és a zajos és erősen rázkódó motor miatti kényelmetlenségekért viszont kárpótolta a tulajdonosát a tudat, hogy autója van. Vagyis nem Trabantban ül. Pár hónapja érkezett a hír, hogy az olaszok ismét elkezdték a FIAT-ősminijének a gyártását. Persze nem a hajdani farmotoros kávédarálóét, hanem egy korszerűbb változatét.

S végül tartozom egy vallomással. Évtizedek óta hurcolom azt a titkot, s bizony, szabadulnék már tőle. Egy FIAT 500-as volt az az autó, amelyet életemben először vezettem: gyakran le-lefulladó, hörgő motorral, brutálisakat szökkenve vele. Jogosítványom persze még nem volt.

„Rendőr elvtárs, tudom, hogy hibát követtem el.”
De olyan jó volt.

Berkó Pál