Bár 1922-ben az amerikai parti őrség is útjára bocsátott egy úszó T-Fordot, a valódi áttörést Hans Tripper életműve jelentette. Az első prototípus 1932-ben „hajózott ki”: egy alumíniumkarosszériás, DKW F2-es versenyautó reinkarnációjaként. Ha volt is használati utasítása, a tengeri betegeket biztosan nem óvta meg a próbaúttól, hiszen a jármű vízen mindössze csekélyke hat kilométer per órás sebességgel haladt. Szárazon azonban szédítő tempót diktált, óránként akár száz kilométert is megtett.

A csodamasina karrierje töretlenül ívelt felfelé: 1938-ban a Bodeni tavat már kétszemélyes, kétpropelleres változata szelte át. Még mielőtt valódi népautó válhatott volna belőle, beütött a világháború, és kelléktárába követelte a hasznos gépezetet. A hadi változat sikerén felbuzdulva Tripper hét és félmillió márka kölcsönnel megvásárolt egy molsheimi Bugatti-gyárat. Háromezer munkása azonban hamarosan már torpedókkal foglalatoskodott, a Wehrmacht ugyanis a Volkswagentől rendelt – Ferdinand Porsche tervezte – olcsóbb, négykerék meghajtású példányokat.

Trippel nem bírt veszíteni. 1941-ben készen állt a havon-vízen közlekedő, légcsavaros modellje –, a háborút azonban eközben elveszítették korábbi megbízói, ami egyet jelentett a csodabogár háromévi bebörtönzésével. Szabadulása után mindössze egy rövid, átmeneti időszak választotta el lieblingjének továbbfejlesztésétől – amikor is egy darabig művégtagokat készített.

A kétéltű család legújabb, Alligatorként jegyzett generációja 1958-ban már vízre készen állt. Két évvel később el is indult a négyszemélyes jármű sorozatgyártása, de a kezdeti vérmes remények nem váltak valóra: a negyvenezer márkás, Amphicarra keresztelt kétéltűből 1965-ig – a családi vállalkozás csődjéig – egész pontosan 3878 darab gördült ki a gyárkapun.

Ebben az évben – a La Manche csatorna sikeres átszelését követően – mutatták be Magyarországon is az alváz nélküli, kétüléses kabrioletet, az 1962-es hamburgi árvíz sztárját.

– Vadkacsa balról! – figyelmeztethette a folyón poroszkáló kétéltű járgány képen látható utasa az erősen koncentráló sofőrt, aki annak ellenére viszonylag feszültnek tűnik, hogy vízi üzemmódban összesen két választása volt. Egy sebesség előre, egy hátra – ennyit tudott a harminchét lóerős járgány. (A Gibbs Technologies nevű brit cég az ezredforduló után tervezett kétéltűje bezzeg a szárazföldi 160 kilométeres sebesség mellett a vizet már 60 kilométer per órával hasítja.)

 Az igazi macera csak a partraszállás után következett: mivel a szivattyú gyakran nem bírta kipumpálni a beszivárgott vizet, a szárazföldre érve legfeljebb öt órán belül tanácsos volt különleges kenőanyaggal feltölteni a 13, úgynevezett zsírzó pontot. A manőverhez még a hátsó üléseket is el kellett távolítani.

Az Amphicar – amelynek utolsó változatát 1989-ben konstruálta Tripper, és amelyet a Time magazin tavaly a Trabant, a Yugo mellett bezsűrizett a világ ötven legrosszabb autója közé –, ma leginkább oldtimer parádékon látható, Innocentik, Maseratik és Morgan-ek társaságában; rajongói pedig világszerte klubokba szerveződtek. A legelőkelőbb példány a Berlini Műszaki Múzeumban parkol.