Az A-s és B-s rendszámokat az állami kocsiknak tartották fenn akkortájt. S bár a töréstől eltekintve meglehetősen újnak látszik a kocsi – ahogy nézem, hibátlan a fekete dukkózás, csillognak a króm alkatrészek –, csodálkozom, hogy már F a második betű. Úgy emlékszem gyerekkoromból, hogy nagyon sokáig csak CA meg CB rendszámú autók futottak az utcán. Ők is csak ritkán: annyira kevés kocsi volt forgalomban, hogy igazából nem is lehetett forgalomnak nevezni!

A hatvanas években déltájt kijöttünk az iskolából, és a Pannónia utca sárga keramitkockáin futballoztunk egy-két órát, mielőtt hazamentünk volna. Egy követ tettünk le négycipőnyire (ugyanannak kellett pontosan egymás elé helyezett lábaival kimérnie a távolságot mindkét oldalon!) a járdaszegélytől: ez volt a kapu. A másik kapu viszont srégen szemben volt a szemközti járda mellett, azaz az egész utca szélességében pattogott a labda. De nyugodtan tehette, egy óra alatt legföljebb, ha négyszer-ötször kellett megállítani a játékot, hogy átengedjünk egy-egy arra haladó járművet. (Akkor már mintha beköszöntött volna fridzsiderkorszak, nem járt arra a jegesek lovas kocsija, nem kellett vigyáznunk rá, hogy ne lépjük bele a lovak potyadékába.) Hányszor eszembe jut ez, amikor már jóval a Vígszínház előtt beáll a sor, és örülök, ha a harmadik-negyedik zöldre ki tudok kanyarodni a Pannónia utcából a Szent István körútra!

S ha már itt tartunk, elmesélem, hogy négyféle játékot játszottunk. Ha ketten voltunk, lementünk a Szent István parkba, amelynek oldalán kettős fasor húzódott, egymástól négy-öt méter távolságban két fa alkotta a kaput, és úgy fejeltünk. Hatos volt a meccs, háromnál szigorúan térfelcserével, nehogy valakinek előnyt jelentsen, hogy kisebb kapu jutott neki. (A „felső léc” viszont a résztvevők magasságától függött, ha a fejest ugorva elérhette volna, gól volt, ha nem, fölé ment.)

Ha négyen összejöttünk, az akkori Dunapark kávéház menti kis utcába mentünk. Az aszfaltra krétával (gyakrabban inkább féltéglával) fölrajzoltuk a pályát a lábtengóhoz (dehogy hívtuk tenisznek!). Amit kétféleképpen játszottunk: vagy ketten kettő ellen, vagy négy kockára (matektanároknak: négyzetre!) osztva a területet, mindenki mindenki ellen.

Ha még többen voltunk, eltapostuk a vonalakat, és mehetett az igazi foci: három három vagy négy négy ellen. (Még többen az iskolaudvaron, a templomtéren – jóval később építették oda az Aluterv székházát, ma az ÁPV Rt.-é –, vagy a Pozsonyi út és a Fürst Sándor – ma megint Hollán Ernő – utca közötti kisparkban, a mászókákat kapunak használva, kergettük a labdát.)

És ketten, hárman, néha négyen is űztük a nekem legkedvesebb játékot: vaskapus egyérintőt. A használaton kívüli légópincék ablakát zárta egy rozsdabarna vasajtó úgy harminc-negyven centire a járda fölött. Erre az – emlékezetem szerint hatvanszor negyven centis – alkalmatosságra bombáztuk a labdát minél nagyobb erővel, hogy jó messzire pattanjon. Bár ha az utca másik oldalán a falról visszajött, azt kihasználhatta a következő játékos, aki egyetlen rúgással próbálta akárhonnan eltalálni a vasajtót. S nem ért szándékosan másfele rúgni, hogy ezzel nehezítsük az ellenfél helyzetét!

Persze, ez a Wartburg a képen a Blaha Lujza téren áll. A Nagykörúton, a Rákóczi úton meg akkoriban sem lehetett rúgni a labdát. Pedig gondoljuk csak meg, elképzelhető, hogy ma úgy fotóznák le ezt a jelenetet, hogy éppen egyetlen autó sem mozdul semelyik irányban sem?!