Aranykacsa
Galád darab Nyíregyházán az Aranycsapat, és nagyon igyekszik elhitetni mindenkivel, hogy a színház maga is galádság, nem kell hozzá semmi, csak kitalálni, mit akarnak a népek. Ha Hamletot, akkor azt kapnak, vért és vérnőszést, de a mai világban nem ez megy. Hanem mi? Ez? Az ötvenes évek, amikor nem volt minden egészen rendben, de focizni még tudtunk? Amikor rock and rollal lehetett lázadni a rendszer ellen?
Rock and roll? 1953-ban? Tényleg? Égnek fésült hajjal Rákosi ellen? Amikor még Elvis Presley sem volt föltalálva? Minő elmés és eredeti történelemszemlélet. Biztosra akartak menni az alkotók, ezért hát összehozták Fenyő Miklóst a nagy nemzeti legendával és tragédiával, a Wembley hőseivel, és lehet, hogy ha nem ennyire dögkeselyűk, a néző elbizonytalanodik, hogy talán benne van a hiba, amikor nem mozdul meg benne se szív, se lélek a pesti 7:1 vagy a berni 3:2 közvetítését hallva. Igaz, hogy ezt a darabot nézve valami azért megmozdul. Leginkább a gyomor, amely tiltakozik.
Tiltakozik voltaképpen minden ellen. Leginkább a hülye anakronizmusok miatt, ahogy Móricka vagy Istvánka (az író Tasnádi István) elképzeli az ötvenes éveket, hogy meccs után rohannak a félreeső szobába szexuális életet élni. Ahogy elképzelik a cselekménybonyolítást, hogy egy alak hirtelen az addigi személyiségétől tökéletesen idegen dolgot tesz, mondjuk fölfedezi a kis szerencsétlenben a szerelmet, elhívja este, várják a nagy beteljesülést, de hiába, mert ő közben egy másikkal (akit előtte minden rossznak elmondott) lelép, tiltottan határátlép. Vagy egy fiú felmegy egy idősebb nőhöz, aki szándékosan nyitva hagyott pongyolában fogadja, fölvarrja a sliccgombját, de amikor a fiú kezdeményez, azt mondja, mit képzel rólam, nekem csak meghalt a hasonló korú gyermekem, és ilyenkor újra anyának képzelem magam. Ha Tasnádi István írta volna Hamletot, akkor a dán királyfi feleségül vette volna az anyját is és Opheliát is, és boldogan uralkodik, amíg meg nem hal.
A fair play érdekében el kell mondanom, hogy a színrevitel tökéletesen megfelel a műnek, mindenki ronda ruhákat és parókákat visel, a Bóbis László alkotta táncokban mintha egész végig ugyanazt a lépést ismételgetnék, a rendezés meg arra szorítkozik, hogy mindig legyen valaki elöl a színpadon, amíg hátul színt váltanak. Ha valami ennél többet is mondana a rendező, Tasnádi Csaba, akkor rögtön azt érzi az ember, hogy bár ne akarta volna elmondani. Az első felvonás fináléja mintha azt akarná elmesélni, hogy ha megnyerik a vb-döntőt, akkor talán '56 sincs, mindenesetre lyukas zászlókkal vonulnak a színre. Utána a második felvonás a Szexbomba című számmal kezdődik, és hamisítatlan hatvanas évek érzetet kelt, strandolás, színes ingek, napolaj. Ezek után nem kevés meglepetést kelt, hogy a történet közben nem kapott szárnyakat, még mindig Rákosi áll a dísztribünön, és ávósok verik az embereket.
Borzalmas katyvasz az egész színdarab, és még nehézkes is, akad, csikorog, nyög, szuszog, és az ember csak a színészeket sajnálja, hogy egy ennyire rossz előadásba is mennyi energiát kell ölni, táncolni, énekelni, szöveget tanulni, mosolyogni, erőlködni, szórakoztatni. Aztán az utolsó jelentre leszáll a nemzetiszín angyal, és megváltoztatja a döntő eredményét, és akkor már senkit nem sajnálok, csak magamat, akinek ezt mind végig kellett néznie.
