Férjemnek

Most lenne száz éves. Antonia Pozzi élete azonban már 74 évvel ezelőtt, 1938. december 3-án véget ért: önkezével vetett véget neki. Kereken egy évvel a mi József Attilánk öngyilkossága után. Döbbenetes egybeesés, még ha ez valószínűsíthetően csupán a véletlen műve, hiszen a költőnő feltehetően nem ismerte József Attilát, költészetét, életútját, sem halála módját és annak pontos idejét. A két költő világa és maga a világ ettől eltekintve nyilvánvalóan meglehetősen hasonló volt, így maga a tény, hogy mindketten hasonlóképpen vetettek véget életüknek, már korántsem nevezhető puszta véletlen egybeesésnek – ennek érzékeltetésére hadd idézzek néhány sort Radnóti Miklós Első eclogájából:

Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett
folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?

A költőnő verseiben kezdettől fogva vezérmotívumként bukkan fel a halál, akárcsak József Attila verseiben. Még jóval születése előtt apai nagyapja és annak legfiatalabb leánya is önkezével vetett véget életének, ez utóbbi 17 éves korában.

Antonia Pozzi az olaszok között sem túlságosan ismert: kötetei egytől egyig posztumusz jelentek meg az első 1939-ben, tehát a halálát követő évben apja által erősen cenzúrázva, miként levelei is. Egyik életrajzírója, Alessandra Cenni szerint a megbecsült és megrendült ügyvéd így akarta plátóinak beállítani lánya valójában nem is oly légies kapcsolatát első szerelmével – ám erről bizonyosat megint csak nem tudhatunk. A centenáriumon szülővárosa, Milano nagyszabású rendezvénysorozattal tiszteleg a költőnő emléke előtt. Magyarországon azonban Pozzi neve majdnem teljesen ismeretlen. Pedig méltó lenne némi figyelemre, különösen eme kerek évforduló kapcsán.

Családi háttere látszólag ideális volt, tehetős szülők egyetlen lányaként nőtt fel. Gyerekkorában sportolt nyelveket tanult, az irodalmon kívül igen komolyan foglalkozott a fényképezéssel, lelkes utazó és hegymászó volt. Nagyanyjához különösen gyengéd kapcsolat fűzte. Mikor azonban Antonio Maria Cervivel, latin-görög tanárával való kapcsolatuk szerelemmé alakult, a család, különösen ügyvéd apja ezt határozottan ellenezte, sőt tiltotta. (A lány valóban nagyon fiatal volt ekkor, mindössze 16 éves.) Roberto Pozzi ügyvéd úr lányát később, úgymond angoltudása tökéletesítése céljából Angliába küldte, ám a valódi cél nyilvánvalóan az volt, hogy minél távolabb kerüljön szerelmétől, akivel végül ott is találkoznak.

A kapcsolat egy ideig még tovább élt, ám lassan meg kellett szakítani. Vajon mi lehetett a szigorú apa ellenvetése a szerelem ellen? A gazdag családnak egy gimnáziumi tanár, ha mégoly művelt is, nem számított megfelelő partinak egy szem lányuk számára. Maria Zanolli szerint azonban ez inkább csak ürügyként szolgált a pár szétválasztására: apja lánya iránti határtalan, mondhatni talán már túlzott imádata volt inkább a fő ok. Maria Zanolli egészen pontosan az „üvegbúra alatt tartotta” kifejezést használja – vajon véletlen az egybeesés Sylvia Plath, a híres, később szintén öngyilkosságba menekülő költőnő önéletrajzi regényének címével? Antonia őszintén szerette az apját, és erősen tartott tőle, így első és legnagyobb szerelmével kötendő házasságának terve füstbe ment. Ez kihatott mind életére, mind pedig költészetére. Emiatt már egészen fiatal korában is öngyilkosságot kísérelt meg, szerencsére azonban akkor még időben kimosták a gyomrát.

Szerelme, Antonio Maria Cervi egyébként 1966-ban halt meg, családot sose alapított – feltehetően ennek a megrázó élménynek a hatására.

Antonia Pozzi 1930-ban beiratkozik a Milánói Egyetemre, ahol modern filológiát tanul. Fontos személyek az életében Antonio Banfi esztétikaprofesszor és Vittorio Sereni, a költő, az örök barát, akivel mindvégig leveleznek, és akivel talán ennél mélyebb kapcsolatra is vágyott. A költőnő Thomas Mannt fordított, akinek Tonio Kröger nevű hősét olykor Tonia Krögerként emlegette. (Tonio Kröger a hazájában oly különösnek számító keresztnevét „távoli” országból származó”, Antonia nevű édesanyja után kapta, míg a költőnő az övét Antonio nevű nagyapja után. )

1938 nyarán Antonia nagyanyjának írott lelkes levelében arról számol be, hogy történelmi regényt tervez írni Lombardiáról. Ugyanez év október 23-án kelt levele már merőben más lelkiállapotot mutat: az új törvények következtében néhány igen kedves barátjától volt kénytelen megválni származásuk miatt, ez mélységesen felkavarta és elkeserítette őt. December 2-án rosszullétre hivatkozva távozik az iskolából, ahol tanít. A következő napon lelnek rá, holtan: nagy adag gyógyszert vett be, és a hóban várta a halált. Utolsó sorai „halálos kétségbeesésről” szólnak… Ezúttal sajnos nem tudták megmenteni. Nem egészen 27 évesen távozott az élők sorából. Végzetes tettének pontos okát azóta is csak találgatni lehet.

„Úgy éltet engem a költészet, ahogy az ereket a vér” írja naplójában. Parole (Szavak) című verseskötete 1948-as előszavában így fogalmaz a később (1975-ben) Nobel-díjat kapott Eugenio Montale: „Kétféleképpen olvashatjuk ezt a könyvet: mint lelke legmélyének naplóját vagy verseskötetet.”

Antonia Pozzi versei Képes Júlia fordításában

Kiáltás
(Grido)

Nincsen számomra Isten
nincsen számomra sír,
semmiféle kapaszkodó,
ami él, menekül előlem –
tegnap nélkül
holnap nélkül
a semmiben lebegni –
segítség –
nyomorúságom
végtelen –

1932. február 10.

Álom-élet
(La vita sognata)

Aki szól hozzám, nem tudja
hogy másik életet éltem
mint aki éppen
mesét mond
vagy pedig szent példázatot.

mert te voltál
a tisztaságom
arcodra bánatod
fehér hulláma hullt, ha téged
tisztátalan hangon hívtalak
téged, akinek könnyei
a szemeid legmélyéről fakadtak
melyek magasra néztek
s úgy szebbnek tűnhettem neked.

Ó ifjúságom
fátyla – fénylő ruhám
elenyészett igazság –
csillogó kötelék –
egész életemé
amelyet csupán
álmodtam talán –

s azáltal, hogy álmodtalak
drága életem
áldom a hátralévő napjaim –
melyek arra valók
hogy sirassanak.

1933. szeptember 25.

Az öröm
(La gioia)

Behunyt szemmel kérdeztem
– vajon mi leszek holnap? 

Így még egyszer elmondattam veled
mosolyogva e kedves szavakat
– feleség
anya –

mese
szerelem idejéből 
hatalmas korty –
bevégzett élet –
öröm a szívbe zárva
mint kés a kenyérbe

1933. szeptember 26.

Álomban
(In Sogno)

Néma csend – fehér
kristálybarlangok
mesékbe
merülök –

A szív a könnyeken át
egy égi tóra ér –
tágra nyílt szemekkel –
körül lilaakác.

1933. szeptember 28.

Hajnal
(Mattino)

Az összetört hold lassan
most tóvá változik
tükörsima felszíne
égszínkék.
A sziget közelében ciprus sorvadozik
a köd bekötözi
elrejtett sebeit:
némán fohászkodik –
másnapját az égnek ajánlva.

1933. október 1.

Bizonytalanság
(Sfiducia)

Kezem szomorúsága
túl súlyos ahhoz
hogy ne ejtsen sebet
túl könnyű ahhoz
hogy nyomot hagyjon. –

Szájam szomorúsága
mindig a szavaidat mondja
ugyanazokat
bár mást szeretne –
az pedig
a legkétségbeesettebb
messzeségé.

1933. október 16.

Bizonyosság
(Certezza)

Te vagy a fű, a föld, az ész
amikor valaki sétál mezítláb
a felszántott mezőn.
Neked hullámzik piros kötényem
és most ama néma forrásra hajlok
mely a hegyek ölébe burkolózik:
tudom hogy hirtelen
– délben a pintyek füttyével
összevegyül –
tekinteted szétárad
az enyém melletti derűs tükörben

1938. január 9.

Forrás: Antonia Pozzi: Parole, Arnoldo Mondatorei Editore az 1939-es kiadás 64-es kiadása, Eugenio Montale Nobel-díjas költő (1975) előszavával